Most lenne 80 éves, ha a Sors nem tagadta volna meg tőle és tőlünk: szeretteitől, barátaitól és tisztelőitől azt a néhány esztendőt, ami még hiányzott a szép, kerek évszámból. Mert így ő Arany Jánossal bízvást elmondhatná:
Mily temérdek munka várt még!
Mily kevés, amit beválték,
Félbe-szerbe
S hány reményem hagyott cserbe!
De hát ne legyünk szerénytelenek! Nem kis út volt az, amit a kisvárosi iparoscsalád egyetlen gyermeke megtett a Tisza-parti kis házikótól a tanári katedráig s közben a Délvidék egyetlen magyar tájmúzeumának igazgatói székéig! A történelem sem igen segítette: a gimnáziumi érettségit is úgy tette le, hogy közben már Mars hadisten iskolájában is kapott egypár leckét. S aztán még évekig hordhatta az angyalbőrt, mire elmondhatta: ,,Megcselekedtem, mit megkövetelt a haza!"
Aztán a világháború utáni égető pedagógushiány pótlására indított tanítói tanfolyam elvégzése látszott a legjobb megoldásnak, mert helyben volt, rövid ideig tartott, és bárkit felvettek, aki csak némi affinitást is mutatott a nevelői pálya iránt. Csakhogy Tripolsky Gézát ennél jóval magasabbra törő ambíciók vezették, mert még falusi tanítóskodása idején érdeklődni kezdett a néprajz szinte valamennyi válfaja iránt, s a tanyavilág unalmát azzal igyekezett elütni, hogy népköltészeti termékektől tejesköcsögökig és a földből az eke nyomán kiforduló cserepekig mindenfélét gyűjteni kezdett. S itt szerencsésen találkozott a tanító ,,néptárs" érdeklődése és a szülőváros szükséglete, s így a fiatal pedagógust csak úgy ripsz-ropsz kinevezték a nemrég megnyílt, de még nem igazán működő Zentai Múzeum igazgatójává.
Nos hát akkoriban ilyen helyzetbe kerülve a legtöbben úgy vélték, hogy ,,akinek az Isten hivatalt adott, észt is ad majd hozzá" (Isten nevét akkoriban az ugyancsak mindenhatónak tekintett Párt nevével illett behelyettesíteni), ám Géza barátunknak már eleve volt annyi esze, hogy belássa: mi minden van még, amit egy múzeumigazgatónak tudnia illenék, s ezért felelős megbízatásának több évtizedét a folyamatos tanulásnak szentelte. Nem elégedett meg azzal, hogy ellássa az egyik legfiatalabb vajdasági múzeum adminisztratív tennivalóit, hanem szinte éjjel-nappal tanult, művelődött, képezte magát archeológiából, etnográfiából, művészet- és művelődéstörténetből (ez utóbbiból éveken át kurzust is vezetett az újvidéki bölcsészkaron), s közben a vakációk alatt kenyérrel és szalonnával a táskájában sorra látogatta a külföldi múzeumokat és képtárakat, hogy lássa: milyennek is kell lennie egy ilyesfajta intézménynek.
S közben létrehozott egy olyan múzeumot, amelyből nincs is több a világon: a délvidéki/vajdasági magyar tájmúzeumot a maga régészeti és magyar néprajzi gyűjteményével, emellett istápolta és működésben tartotta a II. világháború utáni első jugoszláviai művésztelepet, képtárat és kiállítótermet hozott létre, megtanítva a zentaiakat arra, hogy az a festmény is lehet szép és értékes, amiről nemigen lehet tudni, hogy mit is ábrázol, képzőművészeket pártfogolt... Amellett főiskolai és egyetemi oklevelet szerzett, de hogy mikor futotta idejéből még az egyetemi szigorlatokra való felkészülésre is, az - bevallom - előttem is rejtély. Szerintem bármilyen adat vagy tény egyszeri hallásra-olvasásra megragadt az emlékezetében.
De hát akkor hogy jönnek ide a megemlékezésem elején citált Epilógus c. vers sorai, amelyek bizonyos elvárások teljesületlenül maradását sejtetik az életműben? Tripolsky Géza páratlan tudásának és tapasztalatainak tárházából meglehetősen sokat foglalt írásba, de sajnos, műveinek egy része kéziratban maradt, más részük napi- és hetilapokban, folyóiratokban kallódik. Könyv alakban két népdalgyűjtemény (más szerzőkkel közösen), három helytörténeti munka, két néprajzi mű és egy cikkgyűjtemény jelent meg. Élete fő műve: az önéletrajzi adatokban is bővelkedő múzeumtörténet még mindig kéziratban porosodik, a Zenta monográfiájának II. kötetébe szánt Zenta néprajza pedig - ha valaki meg nem írja - már örökre csak pium desiderium, azaz jámbor szándék marad.