home 2024. május 26., Fülöp napja
Online előfizetés
Egy különös házszentelés
2024.04.16.
LXXIX. évf. 15. szám
Egy különös házszentelés

Az idén is, hála legyen Istennek, náthás voltam, mint minden évben. Ezért a házszenteléssel kések, de híveim türelmesek, megértőek. Minden házban leülök, beszélgetünk, nem nézem az órát. Az egyik családnál nem is tudom, mit említett meg valaki, amiről eszembe jutott egy régi emlék, egy igazán különös házszentelés.

Még Magyarcsernyén szolgáltam, ott is év elején látogattam a családokat. A Zöld utcában figyelmeztettek a szomszédok, hogy Gubi Matyi bácsit nehogy kihagyjam, mert nagyon vár, hogy szerény hajlékára közösen kérjük Isten áldását.

Be is tértem Matyi bácsihoz. Egyedül élt már az idős zenész. Az igazi neve Cserta Mátyás volt, nem tudom, mikor és hol ragadt rá a Gubi név. A kiskapu leszakadva, udvar, kiskert elhanyagolva, a ház szerényen bújt meg a jelenben, mintha szégyenkezne a pap előtt, aki nem ismeri múltját. Maga a lakás, bár van legalább három helyiség, úgy van berendezve, hogy minden kéznél legyen a konyhában, nappaliban, hálószobában. Valamikor jobb napokat is látott ez a porta és a ház.


Fotó: Pecze Rózsa

Matyi bácsi ott ült az asztal mellett a kopott hokedlin, kezében a cigaretta, az asztalon egy gyertyacsonk, egy évszázados feszület, melyről mintha most akarnák láthatatlan tanítványai Jézus fémtestét levenni. Látom, hogy várt. Méltóságteljesen áll fel. És már előre köszönte, hogy nem vetettem meg szerény hajlékát. Leültem. Az asztalon ott volt a hegedű, melynek tokja a szekrény tetején áll kinyitva. Néztem a hegedűt, a jó vén kenyérkereső szerszámot, mely mindig mások kedvéért szólt. A mennyei angyalok tudhatják csak, hány keresztelőn, névnapon, lakodalomban és temetésen szólalt meg e jószág, hol örömet, hol bánatot adva ki odvából.

Igen, pénzkereső eszköz a hegedű. Olyan szerszám, mint a kubikosnak a talicska. Fuvarosnak a szekér, de meg ne sértsem az előbbieket, mégis egy kicsit magasabb rendű. És mindig másnak szól, más kedvére vagy bánatára adja ki a hangját.

Közben elbeszélgettünk. Panasz nélkül, tárgyilagosan mesélt az életéről. Olyan emberként, akinek nagy tapasztalata van. Nem sajnálja a múltat, és bátran néz szembe a jövővel. Nem sírja vissza a régi szép időket, és nem retteg a jövőtől. Többször is megemlíti: „A jövő Isten kezében van. Majd elrendeli nekem is, mint másnak. Egyszer majd engem is magához vesz — mondja nevetve —, nehogy itt maradjak utolsó cigánynak a földön.”

Miután elvégeztem a házszentelést, nagy tisztelettel kért, hogy foglaljak helyet, mert szeretné, ha még maradnék egy kicsit. Akkor szemét lesütve elmondta: „Tudja, plébános úr, nekem nincs pénzem, nem tudok semennyit sem adni, de nem akarok adós maradni, ezért elhúzom a nótáját.” Meg sem várva a válaszomat, kezébe vette régi pénzkereső szerszámját, hogy most azzal fizessen. Majd leszédültem a székről, mert ilyet még nem értem meg életemben. Matyi bácsi hangolta még a hegedűjét, közben az arcát figyeltem. Nem játékként kezeli a dolgot, tiszteli a hangszert. Szent komolysággal készül. Mint az oltárhoz lépő pap. „Darumadár útnak indul…” — adom le a rendelést. Míg az első taktusokat játszotta, könny jelent meg a szeme sarkában, rám nézett, s megdicsőült szemekkel szólalt meg: „A plébános úrnak nagyon szép nótája van!

Rázendítettünk. Hosszú, művészi ujjai remegtek, de mégis biztosan pengették a húrokat. Hangja már öreges, de biztos volt. Én halkabban énekeltem, nehogy megzavarjam a bizonytalan és fals hangommal. A nóta elején talpra állt, kifeszítette fáradt derekát. Szinte hallottam, hogyan ropognak öreg csontjai. Én is haptákba vágtam magamat, és mint egy himnuszt, úgy énekeltük ünnepélyesen. Mert bizony ez egy himnusz, az én himnuszom, és Matyi bácsi csak nekem húzta, egyedül nekem! Olyan ez, mintha — Uram, bocsáss! — magát a Téged, Isten, dicsérünket zengnénk.


Fotó: Pannon RTV

Mikor a nóta végére értünk, szinte könyörgött: „Plébános úr, még csak egy nótát húzzak el magának, csak egyetlenegyet, megfizet majd magának az Isten!” Nem sokat gondolkodtam. Látva ezt a becsületes, vén cigány zenészt, a nincstelenség határán milyen büszkén áll, mint egy őr a cigányság és a nóták védőszentjeként, leadtam a következő rendelést: „A vén cigány.” Hálát láttam a szemében, mintha a saját sorsára gondolna, mintha belelátna a lelkembe. Tudja, hogy én az ő sorsára gondolok. Mosolyog, és megmutatja hiányos, sárga fogait, majd azt mondja: „Plébános úr, maga jó ember, mert szereti ezt a balladát!” A ballada végén már nemcsak a kenyérkereső hegedű jajgat és sír, hanem Matyi bácsi is.

Ettől a házszenteléstől elmúlt több esztendő, már Pancsován és környékén törekedtem napszámosmunkámat végezni az Úr szőlőjében, mikor rám telefonáltak valahonnan, ha jól emlékszem, Újvidékről, hogy a pancsovai vakok otthonában tengeti életét Matyi bácsi, és szeretné, ha meglátogatnám. Felcsillant a szemem, siettem is azonnal. Elfogott a találkozás öröme és láza. Az ápolónővér, aki a szobájába vezetett, mint egy minisztert jelentett be: „Csika Matyi van magának látogatás, jett Mihály pop.” Alig szólaltam meg, azonnal megismert. Egymás nyakába borultunk, ő sírt örömében, hogy nem felejtettem el, és meglátogattam. Én hálás voltam Istennek, hogy ilyen emberrel találkozhattam, hogy megismerhettem az életemben.

Már teljesen vak volt, de elméje tiszta. Sok mindenről elbeszélgettünk, felidézve a csernyei napokat, mikor minden bevezető nélkül azt mondta: „Na, plébános úr, most tisztázzuk a múltat…” — és már kezdte is Az Atyának, a Fiúnak és a szent Lélek nevében-t.

A szentségek felvétele után elköszönt tőlem. Én megígértem, hogy még meglátogatom, mire azt mondta: „Köszönöm, plébános úr, nem kell, én már kész vagyok arra, hogy a cigányzenész-nemzetséget gyarapítsam a mennyben.” Néhány nap múlva értesültem, hogy a próféciája beteljesült.

Még most is, mikor vad erejével tombol a kossava, vagy csendes nyári estéken, mikor elcsendesül Ürményháza, mintha hallanám Matyi bácsi hegedűjének hangját, s mintha ő maga üzenne nekem: „…de ahova én elmegyek…”, illetve: „Élt egyszer egy cigány, öreg cigány, szegény cigány…

Ilyenkor visszaüzenem az én muzsikusomnak: „Élt, és élni fog örökké az emlékezetemben!”           

Írta: Erős Mihály egykori magyarcsernyei plébános 

(Megjelent a Csernyei Újságban)

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..