Huzsvár László megyés püspök aranymiséjén vagyunk Nagybecskereken. A templom zsúfoltságig telve, így a karzatra megyünk, az Emmánuel Kamarakórus jól ismert tagjai kényelmes padot is adnak az erkély kevésbé zsúfolt szegletében.
Vagy nyolcvan pap méltóságteljes bevonulása harang- és orgonaszóra. Ha jól számolom, nyolc püspöki süveg, köztük a környező egyházmegyék nyugalmazott és aktív püspökei, a belgrádi érsek, az apostoli nuncius, és a sor legvégén, kissé megtörve, pásztorbotjára támaszkodva az ünnepelt - ötven papi évet, ebből majd húsz püspökit cipel magával -, a másik kezében a szentelő. Jobbra is, balra is osztja az áldást, hívőkre, vendégekre, az első sorokat lefoglaló diplomatákra, miniszterekre, politikusokra. (Hogy ez utóbbiak megérdemlik-e, nem tudom, merthogy szerintem - elnézést mély szubjektivizmusomért - már a Tízparancsolat első parancsolatának a maradéktalan be nem tartása miatt is gyónásra ítélném őket.)
De máris szárnyal az emlékezetem a negyvenöt évvel ezelőtti múltba, amikor nyolcadikos elemistaként szülővároskámban, Verbászon még ministránsa voltam a mai püspöknek, majd gimnazistaként - Szirmai Károly biztatására - napilapunknak a helyi tudósításokat a paplak Olivettijén gépelgettem. S jut eszembe: egyetemistaként jegyzeteimből olvastam föl neki, mert érdekelte, Szeli tanár úr hogyan tanítja Vörösmartyt, Aranyt, Petőfit..., Bori Imre meg Móriczot, Kosztolányit, Németh Lászlót, Déryt, Pilinszkyt, Juhász Ferencet... Merthogy akkor ő irodalmat is oktatott papnövendékeinek a szabadkai Paulinumban.
Apám tíz évig volt tanácsadó házi kertésze, s míg ők a kert (ezt így nevezik) ,,lehető legjobb beépítését” vitatták meg, addig én egy-egy hírt, cikket fordítottam a zágrábi Glas koncilából az éppen általa, s ott nálunk újraindított Hitélet számára. És nem is akármilyen időszakban, hanem az egyházat de még mennyire sanyargató 1963-64-ben. S volt is politikai lektora, nem egy, a nyomdában. De kitartóan tette a dolgát, hirdetve, hogy a hit az érzésen alapuló s az akarat erejével megvalósuló meggyőződés.
Jó otthoni - horgosi -, homoki házi bora volt, misebornak is azt használta, mi pedig a pincéjéből rendszeresen hoztunk demizsonban, különösen, miután édesanyámnak a gyomorműtétje után előírta Tessényi doktor úr az étkezés utáni egy decit. A nyomdászok részére gyümölcspálinka lapult tördeléskor fekete aktatáskája mélyén.
Habár tudom, hogy nagyon is személyes vizekre evezek, de el kell mondanom, már csak némi tanulságul is: ő esketett bennünket az újvidéki telepi templomban éppen harmincnégy éve, s ő keresztelte - immáron belvárosi esperesként - fiainkat. Akkoriban az ilyesmiért a pártból való kizárás járt, e sorok írójának viszont a haja szála sem görbült meg. Miért?
A válasz egyszerű. Elsősorban édesanyánknak köszönhetően. A családunkat mélyen vallásosnak ismerték, s mindenki tudta: az öt gyerek is ebben a szellemben nőtt föl. Volt eset, hogy a virágért késve érkező községi párttitkár a vasárnapi szentmisére autójával szállította a szüleimet a templomig, az irántuk való tiszteletből.
Kerek ötven év papi pálya, a Megváltót szolgáló hivatás telepszik rá püspökünkre ezen a péter-páli napon. Az évektől kissé megtörten és megviselten már nem az, ami gyermekkoromban volt: délceg férfiú, ahogyan az asszonyok nevezték, egyszerre lágyra és keményre faragott vonásaival. A lágysága továbbra is megvan, de mintha a keménységéből vett volna el az Úr. Húszévi püspökösködés után, méghozzá ebben a mi Bánságunkban, talán Isten megváltása számára a kilátásba helyezett nyugállomány. Gondolom én. (Jut eszembe: arra is figyelmeztetett, hogy Isten nevét, ahol csak lehet, nagy I-vel írjam. Akkoriban ez csak az ő Hitéletében volt lehetséges.)
Szentbeszédében most is az isteni kegyelemről és a szabad akarat konfrontációjáról szól, de mint ritkán, végigpásztázik a személyes, öt évtizedes papi pálya apró örömein, hogy mindazt, ami szép volt, megossza velünk. Míg üdvözlő szentbeszédét mondja, galád módon vizsgáztatom: van-e egy hamis hang is a szavaiban? Nem veszítem el a belé vetett hitemet. Az őszinteségtől meg-megcsuklik a hangja, s mintha csak Hans Küngnek, a nagy teológusnak a tézisét fejtené ki: ,,Ha hiszek az örök életben, akkor teljes józansággal, teljes valóságérzékkel, és anélkül, hogy az erőszakos népboldogítók terrorjának áldozatul esnék, hozzájárulhatok a jobb jövő, a jobb társadalom, a jobb egyház megvalósulásához békében, szabadságban és igazságosabban - és egyúttal minden illúzió nélkül tudhatom, hogy minderre az ember csak törekedhet, de sohasem valósíthatja meg teljesen.”
å tanította még az esküvői előkészítőn: légy megértő és megbocsátó, s ha nehezen megy majd valami, hajtsd fejedet egy percre az Isten vállára.
Igen, úgy nevelt papi és nem papi generációkat, hogy igyekezett mindenkibe valami nemes anyagot átültetni a saját nemesféméből, a hitéből.
Jó volt vele e jubileumi szentmisén együtt lenni, a múltat is fölidézve akár egy-két órára visszagyerekesedni. Mert így hatvan küszöbén, már minden oda vezet vissza, a gyermeki karácsony csilingeléséhez, a húsvét tűz- és vízszenteléséhez párosuló körmenethez, a pünkösd virágkölteményeihez... A keresztelésekhez, esküvőkhöz, gyászmisékhez. Az élethez.
Már csak három nappal e Szent Péter- és Szent Pál-napi ünnepi ebéd után értem meg napilapunkból az emlékül kapott szentkép hátoldalán lévő üzenetét: ,,Püspöki szolgálatom zárónapjára, 2007. június 29. - Msgr. Huzsvár László, aranymisés áldozópap, székespüspök.” Mert XVI. Benedek pápa elfogadta a hetvenhat éves pásztor lemondását, s ugyanakkor megtette - nyilván örökös - egyházmegyei kormányzónak.
Azzal a megnyugtató tudattal vonulhat nyugállományba, hogy sem a jelen, sem az utókor nem felejtheti el őt.
* Elhangzott az Újvidéki Rádió Szempont című műsorában 2007. július 10-én
(Képszöveg:) Az esemény után készült felvétel
(Harmath Károly felvétele)