A húszas éveik elején járó fiatalok mindennapjait főleg a szórakozás, barátkozás, tanulás, esetleg a munka, de mindenképpen a nagybetűs Élet tervezése tölti ki. Általában. Sajnos, van olyan is, amikor nem a megszokott forgatókönyv szerint alakulnak a dolgok. Nem a karriernél vagy a mennyasszonyi ruha kerül előtérbe. Különösen, ha az embernek kettétörik a jövőképét. Mint az üvegszilánkok, úgy röpültek szét Kollár Lívia álmai is egy pillanat alatt.
• Elmesélnéd, mi történt?
— 2004. július 24-én úton voltunk a Dombos Festre, amikor egy részeg autós elgázolt engem és az anyukámat, s otthagyott bennünket. Kétoldali agyvérzésem lett, bordatörést szenvedtem, harminckilenc napig kómában voltam. Újvidékre vittek az agysebészetre, majd amikor némileg magamhoz tértem, átszállítottak Szabadkára. Nem tudtam rendesen beszélni, az ágyból felkelni, lebénultam. Nem tudtak mit kezdeni velem, kétszer kaptam tüdőgyulladást a fekvéstől, meg hatalmas felfekvési sebeket a sarkaimon. Lemondtak rólam, kijelentve, hogy az állapotom továbbra sem fog javulni, és hazaküldtek. Ekkor magánszervezésben Magyar István, a topolyai egészségház terapeutája kezdett tornáztatni. Egy évig tartott, és annyit segített, hogy járókával közlekedhessek. Az ő javaslatára megkerestünk egy újvidéki ortopéd szakorvost. Ő szintén azt mondta, hogy az állapotom végleges, majd egy belgrádi szakorvoshoz mentünk a banjicai ortopédiai klinikára. Banjicán már az első műtét, az izomnyújtás is sokat segített, s a következő kezelések ugyancsak. Ennek az orvosnak a felügyelete alatt kezdődött el a lábadozásom. S még mindig tart, már több mint nyolc éve. Volt már négy műtétem, egy izomnyújtás, csontoperáció. Most már műforgóm van mindkét oldalamon, mert komplikáció lépett fel a nem megfelelő kezeléstől. Nem fogadtam el, hogy tolókocsiban üljek életem végéig, ezért vállalnom kellett a kétoldali csípőműtétet, mert csakis így tanulhatok meg újra járni. Minden műtét után gyógyfürdőbe utaztam, Szalánkeménre (Slankamen), mert Magyarkanizsára az én állapotomban csak kísérővel mehettem volna. Igazából ott kaptam vissza legelőször az életkedvemet, az ottani terapeutáktól, akik viccelődtek, jó kedvre derítettek mindenkit. Most kezdek bottal közlekedni, eddig csakis járóka vagy tolókocsi segítségével mozoghattam. Nem nyugodtam bele a kiszolgáltatottságba, s ez mentett meg. Én egy javíthatatlan optimista vagyok! Mindig örökmozgó voltam. Mezőgazdasági középiskolát végeztem Topolyán, versenyló-tenyésztői szakot, de sajnos nem tudtam mit kezdeni a diplomámmal. Ezért egy pékségben dolgoztam elárusítóként, mert mindig szerettem emberek között lenni. Tele voltam tervvel, mint minden fiatal.
• A környezeted hogyan reagált, amikor megtudta, hogy mozgáskorlátozottá váltál? Miben próbáltak segíteni az emberek, s mennyire sikerült nekik?
— Ebben a helyzetben tudtam meg, kik is az igaz barátaim! Kezdetben még sokan látogattak, de az idő múlásával egyre kevesebben jöttek. A régi barátaim közül csak a két gyermekkori barátnőm maradt mellettem, de lettek újak. Sajnos, a kómából nem úgy ébred fel az ember, mint az alvásból, nem ismertem fel személyeket, nem tudtam rendesen kommunikálni, de hála Istennek, idővel pszichikailag teljesen rendbejöttem. Sokan próbáltak segíteni, de mivel nagyon súlyos volt az állapotom, nem sokat tudtak tenni. A családom segített legtöbbet, főleg az anyám. Szerencsére, anya is fölépült a balesetből! Ha ő nem lett volna... 2008-ban megismerkedtem a párommal, aki nem mozgássérült és mégis elfogadott így, ahogy vagyok. Sokat segít a mai napig, vagyis ő mentett meg, mert idővel bizonyára beletörődtem volna az állapotomba!
• Mit tanácsolsz azoknak az embereknek, akik hozzád hasonlóan, önhibájukon kívül, egyik napról a másikra mozgáskorlátozottá válnak?
— A kitartás a lényeg, bármilyen nehéz is néha, nem szabad feladni!
• Milyen problémákkal szembesülnek a fogyatékkal élők, és min kellene változtatni a hozzájuk való viszonyulásban?
— A pénzhiány a legnagyobb probléma. Ha annak idején rakom a csúszópénzt a zsebekbe, lehet, ma már szaladnék. Belgrádban viszont nem kértek tőlem semmit, és nem is vártak el semmit! Általában azonban a pénz beszél. A feltett kérdésre nem igazán tudom a választ, esetleg azt mondhatnám, hogy ne kelljen egy egyszerű vizsgálathoz kisezer papír, sok fölösleges utánajárás. Meg amit a törvény különben is előír, csak nem mindenki tartja be: feljárók kellenének a mozgáskorlátozottaknak mindenhova, ami a babakocsis anyukáknak is nagy könnyítés lenne. Betonjárdák a falvakba is, mert az sokat segítene nemcsak nekünk, hanem másoknak is a mindennapi közlekedésben.
• Tervezed-e ismét a jövődet?
— Nemsokára összeköltözünk a párommal, családot alapítunk, a többi még a jövő titka. A mindennapokban, ha lassabban is, de minden házimunkát megpróbálok elvégezni. Rokkantnyugdíjas vagyok, s megpróbálok teljes életet élni, a saját elképzeléseim és a lehetőségeim szerint!
Igen, Lívia ma már újra tud tervezni, s aktuális a mennyasszonyi ruhára vonatkozó elképzelés is. Egy felelőtlen ember azonban — aki azóta sem kereste meg és nem is próbált bocsánatot kérni tőle — sajnos háttérbe szorította az eredeti forgatókönyvet.