A Flaman—Hézső-citeraduó is megkapta a VMMSZ tavalyi évre szóló Plakett díját. A bejelentést nem egyformán kommentálta a két citeraművész. Amíg Flaman István úgy fogalmazott, „mindenképpen nagyon nagy örömet hozó, boldogító hír volt”, addig Hézső Zsolt azt mondta, „teljesen ledöbbentem, amikor meghallottam”.
Szalai Attila felvétele
Mindkét citerás bánáti, Hézső Zsolt Csókán, Flaman István Szentmihályon született.
* Ki hogyan kezdte a citerázást?
H. Zs.: — 1985-ben elsősök voltunk, és az első osztályban a társaság elkezdett beszélni arról, hogy citeraoktatás kezdődik a Móra Ferenc Művelődési Egyesületben. Rám kérdeztek, engem érdekel-e. Idestova harmincnyolc éve — kimondani is szörnyű —, amikor Révész Róbert által megismerkedtünk ezzel a hangszerrel. Rajtam kívül szerintem még harmincöt-negyvenen voltak azok, akik akkor bejöttek a Mórába. Kettéosztottuk a csoportunkat, és abban az időben a maihoz képest szinte elképzelhetetlen módon, egy hangszeren játszottunk néha ketten, tehát két gyerekre egy hangszer jutott, és azt osztottuk be. Egy kicsit az egyik citerázott, egy kicsit a másik, mert csak így lehetett. De kialakult egy kör, egy olyan társaság, amelynek egy része mind a mai napig éli a néptáncot, a népzenét, tehát egy kicsit a mozgalomnak a része maradt. Tehát harmincnyolc éve találkoztam először ezzel a hangszerrel, és elsőre még nem is biztos, hogy annyira megszerettem, inkább vitt az ár, a tömeg, a társaság. Emlékszem, nagyon sokáig a hüvelykujjamat csúsztatgattam, tehát egy ujjal játszottam a hangszeren. Robi jó ideig emlegette is, hogy a Hézső Zsolt mindig egy ujjával játszott, és a végén mi lett belőle!
Bezzeg Gyula felvételei
F. I.: — Én 1979-ben kezdtem pöngetni a citerát. Akkor még voltak a régi Jugoszláviában országos szintű fesztiválok, ahol annak idején két szentmihályi bácsi citerán kísérte volna a helyi táncosokat, de mezőgazdasági elfoglaltságok miatt nem tudtak eljutni az eseményre. Ekkor Mavrák Julianna tanárnő úgy döntött, hogy ő bizony citerásokat „farag” Szentmihályon. 1979 februárjában hurcolkodtunk át a mostani iskolánkba, és itt kezdtük közösen a tanárnővel pöngetni a hangszereket. 1981-ben Szentmihályon rendezték meg az első Szólj, síp, szólj! tábort. Persze akkor még nem csak népzenével foglalkoztunk, mert nem is volt ez annyira tudatosítva a citerásokban, a népzenekedvelőkben. Minden, ami magyar nóta volt, az jó volt. Viszont később hozzájutottunk szakirodalomhoz, és már tudatosan kezdtük művelni a citerázást, csak a magyar népzenét muzsikáltuk. 1993-ban eljutottam a tóthfalusi táborba Micsik Béla barátomnak köszönhetően, hiszen ő ajánlotta. Ott aztán már valóban magas szinten folyt a citeratanítás, Borsi Ferenc volt az oktatónk, csak népzenével foglalkoztunk, tudatosan tanultuk, és így kezdtünk el utána tanítani 1995-ben. Zsoltival együtt akkor már befejeztük Magyarországon a KÓTA által szervezett népzenei tanfolyamot. Okleveles népzeneoktatók lettünk alapfokon, és azóta is tanítunk, valamint tanulunk is.
Az 1997-ben megtartott tóthfalusi táborban a citeraduó tagjainak a kezdeményezésére létrehozták a Vacit, a Vajdasági Citerazenekart, melyben sok helyről toboroztak tagokat. Temerin, Szenttamás, Szabadka, Csóka és Szentmihály legügyesebb citerásai játszottak együtt. Ez az együttes nem volt hosszú életű, hiszen nagyon nehéz volt megszervezni a próbákat, viszont úgy is fogalmazhatunk, hogy a Vaci két kezdeményezője mostanáig kitartott egymás mellett, így jött létre a Flaman—Hézső-kettős.
A színpadon látva a két citerást, nekem az jut eszembe, hogy olyankor a két fiatalember teljesen átszellemül, átadják magukat a zenének, egy fél mozdulatból vagy egy intésből is megértik egymást, sugároznak, vagyis a mondás legnemesebb értelmében egy húron pendülnek. A tavalyi év nyarán jelent meg a CD-jük, Csárda, csárda, tetejetlen csárda címmel — ez a mintegy harmincéves ismeretségük, együtt muzsikálásuk gyümölcse.
H. Zs.: — Az előkészületekkor valóban nagyon sokat találkoztunk, és megszületett a CD. Amikor megkaptuk „kikeverve”, azt éreztem, hogy igen, itt az én hangszerem és Pityunak a hangszere szól. Valóban azt kaptuk vissza, amit elképzeltünk. Ez a közös citerás múltunk csodálatos termése.
F. I.: — Kilenc blokk van a CD-n, főleg vajdasági népdalokkal, valamint található egy dunántúli és egy al-dunai székely csokor is rajta. Vannak vendégszereplők, Temerinből Szabó András, Budapestről Szabó Annamária. És hát a Vaci tagjai más-más településekről. Nem volt könnyű megszervezni egy olyan alkalmat, amikor rá tudják szánni az egész napot, de hála a Jóistennek, sikerült, és kitűnő munkát végeztünk.
Sok-sok kérdés merült még fel, arra is kíváncsi voltam, kinek hány hangszere van. Kiderült, hogy természetesen mindkettőjüknek van egy-egy kedvence, még ha több hangszer boldog birtokosai is. A citeraduó tagjainak van egy felelősségteljes feladatuk: továbbadni a tudást. Ami nem is kérdéses, mert mindketten szívvel-lélekkel oktatják a fiatalokat, kicsikkel-nagyokkal egyaránt foglalkoznak. Vajdaság minden területén felbukkannak, és azon dolgoznak, hogy mind többen megszeressék ezt a nemes hangszert, amely pontosan kimuzsikálja, hogy a pengetője milyen lelki állapotban van, szomorú-e, vagy éppen boldog.
A Flaman—Hézső-citeraduó két tagjának még sok-sok együtt muzsikálási alkalmat, valamint számos érdeklődő, a népzene iránt fogékony fiatallal való szorgalmas munkát kívánunk!
