...azaz nem is egy, de kezdjük az elején:
Amikor a rossz (magyar) politika és az elvesztett első világháború nyomán magyarországi magyar politikusok a versailles-i kastély parkjában levő (ma is teljes szépségében megtekinthető) Kis-Trianon nevű kerti pavilonban aláírták a feltétel nélküli kapitulációnál is rosszabb békeszerződést, Magyarország történelmi területeinek nagy része (az ott élő népekkel együtt, és ezek akarata vagy megkérdezése nélkül) más országok, többek között a frissen alakult Jugoszláv Királyság felségterületévé váltak. Igaz ugyan, hogy abban a szerződésben szó volt az elszakított területeken élő magyar lakosságnak valamiféle jogairól is, de azt már akkor sem vette senki túl komolyan. A lakosságtól tehát egy tollvonással elvették magyar állampolgárságát.
Ennek folytatása volt csupán az, amikor a (szintén elvesztett) második világháború után, ezúttal szovjet diktátum alapján a magyar állam (ismét) elvette az amputált területek lakosságától a magyar állampolgárságot. Mert közben ugyebár vagy négy (mocskos, háborús) évig ismét magyar állampolgárok voltak, legalábbis a bácskaiak, mondom ezt a tényekre alapozva és politikai minősítések nélkül.
Ekkor tehát másodszor is elvették barátaim, ismerőseim, mi több: feleségem szüleitől, nagyszüleitől a magyar állampolgárságot. Azért e kacifántos megfogalmazás, mert az én szüleimtől nem. Édesanyám ugyanis 1945 kritikus napján a mai Magyarország területén tartózkodott (ő Felvidékről került Budapestre a 30-as években, még gyerekként). Édesapám pedig, akit Csantavérről az utolsókat rúgó, hősi visszavonulásban levő Magyar Királyi Honvédségbe katonaként, azaz HONVÉDKÉNT besoroztak és gyorstalpaló tanfolyamon hadnaggyá képeztek - magyar katonaként szovjet hadifogságban, az Ural lankáin élvezte az orosz vendégszeretetet. Az igazság kedvéért hozzáteszem: visszaemlékezései szerint gyakran a fogolytábor lakói adtak ennivalót a drótón túl élő, ,,szabad' és éhező orosz parasztoknak...
Tehát: a sors fintoraként felvidéki és bácskai magyarok gyermekeként Budapesten láttam meg a napvilágot, és (az új magyar vízum-űrlap kérdésére válaszolva) magyar állampolgárnak születtem. 1956-ban (akkor, de nem azért) tértünk vissza édesapám SZÜLŐFÖLDJÉRE. Előbb Csantavérre, majd 1957 januárjában Újvidékre költöztünk, ahol (értelmiségi) szüleim tudásukat munkájukban kamatoztathatták. 1962-ben, az akkori Jugoszlávia szövetségi belügyminisztériumának döntése alapján édesanyám és én megkaptuk a jugoszláv állampolgárságot (apám el se veszítette soha). Szüleim soha nem jártak utána magyar állampolgárságuknak, halálukig jugoszláv állampolgárságú magyaroknak vallották magukat, én pedig egy régvolt kolléganőm biztatására a nyolcvanas évek vége felé, már családos emberként, utánajártam: el se veszítettem magyar állampolgárságomat és most is a sok ezer ,,nem létező' kettős állampolgár egyike vagyok. Utánam pedig automatikusan mindkét (Szabadkán született) leányom is, feleségem viszont - aki tőlem, ,,közép-kelet-európai keverék'-től eltérően SZÍNTISZTA MAGYAR - csupán jugoszláv, azaz szerb állampolgárságát élvezheti.
El is jutottunk tehát végre a kettős állampolgárságig. Mely állítólag nem is lehetséges, nincs is, és jó lenne, ha nem is lenne soha. De miért? Hiszen éppen családom példája az, mely ékesen bizonyítja: a szülőföld ereje nagyobb vonzerő bármi másnál. Kanadába is mehettünk volna 56-ban, itt volt a meghívólevél édesapám unokatestvéreitől, de itt maradtunk, a rögös Bácska déli szélén. S amikor hűtlen lettem Bácskához, akkor se költöztem messzire, csupán a Tarcal-hegy (Fruška gora) lankáira, Kamancra, ahol az első magyar bibliafordítás készült ezernégyszáz-egynéhányban, s amely - bár Szerémségben van - már évtizedek óta Újvidék külvárosa...
Nem mentünk el a nyolcvanas években, és nem mentünk el még 1999-ben sem, amikor pedig a magyarországi szerbek létszáma is ötezerről harmincötezerre szökött hirtelenében, pedig csónakkal, hadihajóval, tutajjal és még ki tudja, mivel keltünk át naponta kétszer a Dunán, munkába menet és hazafelé jövet, esőben, tűző napon, légiriadó elmúltát várva (szomszédom rekordja: 7 óra utazás belvárosi munkahelyétől kamanci házáig)!
Ez az egész referendum furcsa egy kicsit. A vak is látja: ha a jóindulat meg lett volna (Antalltól Orbánon keresztül Medgyessyig), akkor már régen - népszavazás nélkül is - meg lehetett volna oldani a kettős állampolgárság kérdését, ahogy pl. a horvátok meg is oldották: rendezni az egészségbiztosítási, nyugdíjbiztosítási és egyéb, állítólagos ,,alanyi, azaz állampolgári'jogokat - az adók és járulékok fizetésétől tenni őket függővé (tudomásom szerint ez a valóságban már Magyarországon is nagyjából így működik). A szavazati jogot pedig (az állampolgárság mellett) az adófizetéshez kötni. Aki fizet, jogosan szavazhat az ország ügyeiről. Ezért nem mentem eddig egyszer sem Budapestre szavazni, hiszen én itt dolgozok, itt fizetem az adót, s természetesen itt szavazok.
És pont ezért megyek el most mégis szavazni, mert úgy érzem: ez nem Magyarország belügye, ez mindannyiunk ügye. E furcsamód felállított népszavazás eredménye pedig legyen IGEN, hiszen az csupán arra kötelezi a hatalmon levő szociálburzsoáziát, hogy tovább foglalkozzon a probléma megoldásával, míg a NEM borzalmas romboló hatást gyakorolna a határon túli, elsősorban vajdasági és kárpátaljai magyarságra, mely egyhamar az Unió közelébe se kerülhet - elutasítás és kirekesztés: újabb, talán végzetes pofon az anyanemzet részéről. Ez nem kárpótolható Ukrajna és Vajdaság magyar politikusainak és újgazdag elitjének megvásárlásával (Szülőföld-program).
Annak pedig, aki most nemmel szavaz, fagyjon ajkára a Himnusz - nem érdemli meg, hogy kijöjjön a száján.