Szeptemberben új, fiatal műszaki tanárt kaptunk. Első órán nagyon idegesnek látszott.
Elég nagy rendetlenség volt a műhelyben, ezért tanárunk elkezdett pakolni. Az osztály viccelődött is vele, hogy üresedés van a takarítók posztján, beállhatna közéjük. A tábla krétatartójára ujjnyi krétapor rakodott rá, azt nekem kellett letörölnöm. Megfogtam a szemetest, és hozzáláttam belesöpörni a törmeléket. Nagy porfelhő keletkezett, a tanár rám is szólt, de amikor elkészültem, azt mondta, hogy segítsek neki a szekrényben összepakolni. A szekrény tele volt könyvvel, sok-sok kacattal. Ventor volt a szeméthordó. Csak szaladgált ide-oda: az osztályból a kukáig és vissza. Már a szekrény aljánál tartottunk, amikor észrevettem egy kulcsot. Megmutattam a tanárnak, de ő azt is belesöpörte a szemetesvödörbe, Ventor pedig levitte kiüríteni a szeméttározóba.
Dolgunk végeztével tanárunk elégedetten becsukta a szekrényt, és megkérdezte, van-e hozzá kulcs. Nekem rögtön eszembe jutott, hogy biztosan az lehetett, amit a szemétbe söpört. Mondtam is neki nyomban a feltevésemet, a többiek pedig helyeslően bólogattak. Mivel nem hitt nekünk, mi tovább erősködtünk, hogy márpedig az a kulcs volt a szekrénybe való. A tanár úr nagyon ideges lett, majd a fiúkat leküldte a szemeteskukához, hogy keressék meg azt a fránya kulcsot. Hát sok mindent találtak, csak azt nem.
A következő műszaki órán már láttuk: van kulcsa a szekrénynek. Hogy hogyan lett meg, azt nem tudjuk, de nem is mertünk érdeklődni, nehogy megint takarítani kelljen, mivel szó, ami szó: akadt még összepakolnivaló...