Saját, legjobban féltett könyvét adta kezembe. A kis cédulák már benne voltak, kijelölte a fontos részleteket, elmondta, mi hol található, kimásolt oldalakkal is szolgált. Editke kész csoda. A nyolcvanas éveit tapossa, de hetente kétszer az egyesület könyvtárában szorgoskodik. A valamikori 7800-ról majd 15 000-re duzzadt könyvállomány között otthonosan mozog, hiszen a könyvek többségét ismeri, rendszerezte őket, és nagy szeretettel viseli gondjukat. Jövőre lesz huszonöt éve, hogy így szolgálja a nagybecskereki magyar olvasókat. Az egyesület rendezvényeit mindig megfelelő kiállítással kísérte, melyet kutatómunka előzött meg, például a híres, magyar írók babonáiról szóló kis tanulmánya.

Örömmel mutatta a könyvtár 1866-ból származó példányát (Kákai Aranyos: Árny- és Fényképek. Ráth Mór, Pest, 1866), valamint az erzsébetlaki iskolából sikeresen átjuttatott gyönyörű kötésű sorozatot, mely magyarországi támogatással érkezett oda (Nemzeti Könyvtár Sorozata, Budapest, 2013), de a magyar tagozatok megszűnésével sajnos már nem volt rá szükség. Szabó Magda regényeire két kézzel mutatott, mintha legszívesebben az ölébe venné őket.

Visszakanyarodva arra a különleges könyvre, Editke derűs arca elkomorodott. Tekintetében mély fájdalom, szomorúság és meghatottság ült. Nem szívesen tárulkozott ki, nem szeretne senki terhére lenni azzal, hogy megosztja a kegyetlenség emlékeit. Egy életen át igyekezett mindenki iránt jóindulattal viszonyulni, és sokan nem is tudják, hogy ez a szerény hölgy egy igazi kis gyöngyszem, aki túltette magát a keserves gyermekkorában megélt borzalmakon, és méltóságteljesen építette ki életét.

A könyv címe: Népirtás, a vajdasági németek meghurcoltatása (Dokumentációs munkacsoport, A Jugoszláviában élő német kisebbség felett végzett népirtás 1944—1948 között, Belgrád, 2004). A 79. oldalon állt a kis cédula. Ott írja, hogy Hoff Edit édesapja hogyan jutott el egy éjszaka a nagybecskereki Dušan cár utcai régi malomba, ahol a többiekkel együtt ártatlanul kivégezték. Erről úgy értesült a család, hogy amikor bevitték a kosarat, melyben az ebédet adták le, azonnal visszakerült. Rosszat sejtve megkérdezték, miért nem fogadták el, a felelet pedig ellentmondást nem tűrő hangon jött, és rövid volt: „Nema ga!” Ennyi volt. 

Editke jól emlékszik. Kilencéves lehetett, amikor házukba jöttek az egyenruhások, és a kétgyermekes anyától kérték a papírokat. Baloghy lánykori vezetéknevével igazolta magyarságát. Az újonnan megalakult hatalom őrei bólintottak, és elhagyták a házat. A kislányok értetlenül fürkészték édesanyjuk feszült arcát, aki alig jutott lélegzethez. De már a következő percekben visszatértek a felfegyverezettek, hogy viszik a gyerekeket, ő maradhat. Az anya habozás nélkül kijelentette: ha mennek a gyerekek, velük megyek én is! Később tudták meg, hogy az első szomszédasszonyuk leállította a kifelé tartó katonákat, hogy miért nem viszik el őket, majd fölvilágosításként elmondta, hogy a családapa német nemzetiségű. Ilyen egyszerűen lehetett akkoriban halálra ítélni valakit. Egy szorgos, békés embert, aki nélkül a csonka család a nélkülözés minden formáját megélte.

Utána következtek a lázárföldi táborban töltött évekről bejegyzett tanúvallomások. Editke belső harcot vív ennek említésekor, mivel ő mindezt megélte, elevenen törnek fel emlékei. De lelki egyensúlyát a hallgatással próbálja megtartani. Csak annyit mondott, amikor a rokonság és az ismerősök hosszan tartó közbenjárása után végre kiszabadultak, nem volt az égvilágon semmijük. A gyerekek legnagyobb öröme az volt, hogy most már van három kanaluk. Otthonuk nincs, de élnek, és van három kanaluk. Tisztelettel és ámulattal hallgattam őt. Csak az igaz ember, a tiszta lélek tudja magát ezen túltenni, és bosszúvágy nélkül, hittel megbocsátani.

A következő pillanatban egy sóhaj kíséretében már eltüntette arcáról a sötét árnyékot, becsukta a féltve őrzött könyvet, és félretette. Egy másik felé nyúlt.

Örömmel mutatta, sikerült beszereznie a leltárkönyvet. Nem értettem, miért számít az sikernek. Nevetve magyarázta, hogy ő a legaprólékosabban és a lehető legpontosabban vezeti be a könyveket, nála rend a lelke mindennek. És a leltárkönyvet mint nyomtatványt már nem gyártják, de ismerősei besegítettek, és az egyik nagyobb üzemben feleslegessé vált könyvet eljuttatták hozzá.

A könyvtár az egyesülethez tartozik, melynek egyelőre sajnos nincs számítógépe. Editke nagyon szeretné, ha ez megoldódna, és örömmel tanulná meg a digitális leltározás fortélyait. Ebben én is bizonyos vagyok, mert éveit meghazudtoló szellemi frissessége, széles körű érdeklődése és nyitottsága ámulatba ejtő. Tervei vannak a könyvtár kibővítésére és a terem felújítására is.

Csillogó szemmel indultunk el fényképezkedni az újonnan falra került festménynél. Az ő kérésére alkották meg a szerinte legfontosabb díszelemet az egyesületben, a nyitott könyvet egy Petőfi-idézettel. Végre előtérbe került az irodalom! Ez a festmény sejteti, milyen kincsek rejlenek az emeleten, hány helybeli család mentette ide hozzátartozói szellemi hagyatékát, mennyi adománykönyv vár még a felfedezésre, beiktatásra… Még a világháló tudományos és művészi adattengere sem tudja helyettesíteni a kézbe vett könyv élményét, de az élő jó szót semmiképp sem.

Tabački Editke e kincstárnak a csendes őre, odaadó ápolója és fenntartója. Kívánjuk, hogy még sok évig lépkedjen fürgén a csigalépcsőkön fölfelé a könyvtárhoz, ossza az irodalom iránti szeretetét, és a találkozás örömével üdvözöljön mindenkit, aki meglátja lelkében a rejtett gyöngyszemet.