Első vadászkutyám nem is az enyém volt, hanem édesapámé, ő nyerte egy agyaggalamblövő versenyen. Amikor hazahozta, édesanyám igencsak ferde szemmel nézett mindkettőjükre. A kiskutyának az volt az első dolga, hogy odapisilt az előszoba szőnyegére, később pedig a kint hagyott lábbelikre vadászott előszeretettel. Az elhurcolt holmik előbb-utóbb megkerültek, de a cipőből papucs lett, a csizmán meg több nyílás is tátongott, nemcsak az, amelyikbe bele lehetett a lábat dugni. A szomszéd macskák számára is véget ért a jó világ, mert már nem nyújtózkodhattak édesanyám virágoskertjében büntetlenül. Amikor rosszat tett, óvó szeretettel dorgáltuk, neveltük Rita kutyánkat. Ő meg nézett ránk értelmes barna szemeivel, és szinte itta minden a szavunkat. A beszéd végén pedig addig somfordált a beszédtartó körül, amíg az ölébe nem tehette előbb csak a fejét, aztán az egyik, majd a másik mancsát -- hogy végül felcsusszanjon egészen. Akkor aztán úgy nézett körül, mint megnyert csata után a győztes hadvezér. Nagyon megszerettük. Vadászatban nem volt párja, felkutatta a vadat, leállta, majd az elejtés után lábhoz is hozta. Ilyenkor persze mi sem fukarkodtunk az elismerő szóval meg simogatással. Történt egyszer, hogy olasz vadászok jöttek a faluba fácánt vadászni. Édesapám, aki elismert, jó lövőnek számított, aznap csak délután ért rá, ezért a reggeli vadászatra én mentem ki a Rita kutyával. Mivel a külföldi vadászok sok fácánt szerettek volna hazavinni, megkértek minket is, hogy lőjünk. Örültem a felkérésnek, mert a golyót ők adták, nekem meg kezdő vadászként ez jó alkalom volt a lövés gyakorlására. Nem jutottunk messzire a falutól, amikor a kutya jelezte az első fácánt. Szépen leállta, majd jelzésemre fel is röptette. Én kilőttem mindkét golyómat, de a fácán elszállt. Rita kutya bánatosan nézett utána, mert azt várta, hogy majd diadalmasan apportírozza. Nemsokára másik fácánt állt le, felröptette, én meg lőttem. Megint mellé... A kutya most már engem nézett, hogy ez mi volt. Amikor a harmadik fácán is elszllt, őfelsége beállt mögém, és hiába noszogattam, nem volt hajlandó előremenni és tenni a dolgát. Nyilván azt gondolhatta, adott nekem elég esélyt, de én elbaltáztam, hát fogjak magamnak most már fácánt, ahogy akarok -- mert ő ugyan feleslegesen nem dolgozik. Az olaszok nevetve mondták, hogy kifáradt, nincs kondíciója. -- Nem ez a gond -- mondtam én. -- Megsértődött! Magam szedtem meg cipeltem a lelőtt fácánokat egész délelőtt. Persze volt is gúnyolódás. Egészen addig, amíg jó apám meg nem érkezett, teljes vadászfelszerelésben. Füttyentett egyet a kutyának, és beintette a folyóparti nádasba. Ahogy az első fácán felszállt, már lőtte is. Az addig passzívan viselkedő kutya meg szinte látható vigyorral a képén hozta is ki a lelőtt vadat. Na, ekkor elakadt a vendégvadászok szava! Mert attól kezdve a mi Rita kutyánk úgy dolgozott, mint egy élmunkás. Többé már nem nekem kellet rohangálnom, hanem ő tette szépen a dolgát, ahogyan azelőtt is. Becsülte a jó vadászt, és azt ki is mutatta. Azóta sem volt hozzá fogható jó kutyánk. Mi is idősebbek lettünk, talán bölcsebbek is. Sokszor jut eszembe a kutya, mely megtanította nekem, hogy miért mondják: eb a vadász kutya nélkül. Ha létezik kutyamennyország, remélem, ő ott van, és az égi fővadászt szolgálja!