A múlt század hetvenes éveinek elején kezdtünk alaposabban foglalkozni a népszaporulattal. Pontosabban azzal az irányzattal, hogy mifelénk egyre kevesebb gyerek született, miközben az elhalálozások száma szinten maradt, tehát csökkent a természetes szaporulat. Ekkor jelent meg a köztudatban a fehér pestis, azaz az egykézés. A statisztikák azonnal megállapították, hogy ez leginkább Szlovéniára és Vajdaságra jellemző, nálunk pedig az északi és a Tisza menti területekre. Akkor még zsenáns volt kimondani, hogy itt él, mégpedig tömbben, legtöbb magyar! Az embert azért piszkálta ennek ténye és felháborított egy kollégámnak a számokkal alátámasztott írása egy gyermek ,,árá'-ról. Pláne, hogy kereken kimondta: mivel ilyen sokba kerül, ,,nem fizetődik ki a szülőknek a gyermektartás'.
Bántott az írás tartalma, mert az volt a meggyőződésem (és ma is így gondolom), hogy a gyermekáldás nem lehet gazdasági számadás eredménye, hanem két ember legbelsőbb érzelmeinek és elhatározásának, emberszeretetének a megnyilvánulása. Mindjárt előhozakodtam az akkor már világszerte ismert ténnyel, hogy ti. a legtöbb gyerek a szegény vagy a még szegényebb országokban születik, közben a gazdagok egykéznek, mert egyszerűbbnek tűnt az akkor érezhetően gazdagodó nyugati kapitalizmusnak a népszaporulat ,,behozatala” a világ szegényebb vidékeiről, mégpedig nemcsak pőre vendégmunkások, hanem egész családok letelepedésének engedélyezésével. Mert a vendégeknek meg kellett tanulniuk az illető ország nyelvét, a gyerekek az ottani iskolákban tanultak, s nagy kegynek számított, ha az anyanyelvükön külön órákra járhattak. Így a második vagy a harmadik nemzedék már könnyen vallotta magát svédnek, hollandnak, franciának és így tovább. Ebben az akkortájt a világ gazdasági csodájának számító Németország volt a legliberálisabb, ahol a hetvenes évek végéig könnyen lehetett állampolgárságot nyerni. A politikusoknál (és némely szociológusnál) nem arattam sikert megállapításommal, miszerint az itteni magyar szegény paraszt és agrárproletár a ,,felszabadulás” utáni agrárreformban jutott először földhöz (a királyi Jugoszláviában semmit sem kapott), s lassanként úgy kezdett gondolkodni, mint egykor a nagygazdák: ha sok a gyerek, sokfelé szakad az örökség, tehát jobb egykézni és egybekapcsolni a pár holdat, netán a maximumokat. Jól jött ebben a hangulatban a fogamzásgátló szerek megjelenése és népszerűsítése, nem kevésbé a művi magzatelhajtás engedélyezése. Meg a bűvös szó: a CSALÁDTERVEZÉS!
Ezen a szigorú álláspontomon kénytelen voltam változtatni az ország szétverése és a miloševići rendszer(telenség) idején történt agyonveretése idején. Csupán annyi maradt meg még bennem, hogy féltem a fogyásunktól, viszont egyetlen szülőnek sem mertem szemére vetni, ha nem vállalt gyereket, vagy csak egyet-kettőt engedett meg magának. Mert amíg a jelzett két évtizedben a munkanélküliség jócskán 10 százalék alatt mozgott, s a keresetek értéke a mainak három-négyszerese volt, a kilencvenes években bekövetkezett hét szűk esztendő mindenkit agyonütött anyagilag - a hadigazdagokon és a cseresznyéstál közelében ülők kivételével. Ennek következtében jegyzünk ma csaknem egymillió munkanélkülit és ahelyett, hogy, mint régen, öt dolgozó ember tartson el egy nyugdíjast, most egy keresőre csaknem két járadékból élő jut. Arról nem is szólva, hogy nálunk, eddig, a kapitalizmusnak az a vad és a törvényekre fittyet hányó, a hatóságokat lekenyerezni képes formája alakult ki, amelynek letéteményesei úgy fosztják ki a pár ezer dinárért is munkát vállalni kényszerülő embereket, ahogy akarják. Se hatalom, se szakszervezet nincs, ami a ,,munkavállaló'-t hatékonyan képes védelembe venni.
Így aztán oda lyukadtam ki, hogy minden jóérzésem, és elfogyásunktól való félelmem ellenére azokkal tartok, akik a fiatal szülőknek azt tanácsolják: jól gondolják meg, hány gyereket vállalnak. És vigasztalom magam a reménnyel, hogy egyszer jobbra fordul világunk, s újra gyermekvállalásra lehet biztatni az embereket - ha azt jómagam talán meg sem érem. Erre az elmélkedésre a tanév kezdete adott alkalmat, s arra késztetett, hogy szétnézzek a piacokon, a nagyáruházakban, a könyv- és papírkereskedésekben, jegyezgetve az árakat. Szerencsére ebben is segítségemre van az (annyiszor dicsért és használt internet), amely megkönnyítette számításaimat, ha az általam összeírt adataimban kételkedtem.
Nos, a tapasztalatom alapján az a javaslatom, hogy a szülők jól nézzenek szét az imént említett helyeken, mielőtt bevásárlásra szánnák magukat. Sőt azt is merem javasolni, hogy ne siessék el a dolgukat, mert nem tudhatják, milyen füzeteket és tanszereket követelnek majd meg a tanítók, a tanárok - mert erre joguk van -, mint ahogy annak eldöntésére is, hogy melyik tankönyvkiadó kínálatát részesítsék előnyben - mert az oktatási minisztériumnak nincs egységes követelménye. Azon kívül talán, hogy a tankönyvek árát mintegy 300 dinárban szabta meg.
Tehát: iskolatáska vásárolható 400 és 4000 dinár között. Legalább 3000 dinárt kell költeniük tanszerekre az általános iskolákban, a középiskolákban majd kétszer ennyit. Könyvekre 3700-tól (1. osztály) 6400-ig (8. osztály) kell szánniuk, gimnáziumokban 5000-től 7000-ig. A szakiskolák ebben a tekintetben valamivel ,,olcsóbbak”. Akárhogyan próbálom is a számokat összeadni és kivonni, kombinálni a lehetőségeket, oda lyukadok ki, hogy az iskolakezdés a szülőknek legalább 12 000 dinárjába kerül.
És ez csak a kezdet. Az a minimális összeg, amely ahhoz kell, hogy a kis- és nagydiákok beléphessenek a tanterembe. Mert azután jön a többi. Például a tornafelszerelés, a tanárok és tanítók külön elvárása, követelése a ,,tananyag minél hatékonyabb elsajátítása” érdekében.
Nem ártana, ha államatya azon törné egy kicsit a fejét, mit tehetne elszegényített népének legkisebbjei érdekében, hogy az utóbbi időben annyira elvárt népszaporulat felgyorsuljon.