Mit vár a ránk következő évtől, évtizedtől, évszázadtól, évezredtől?, kérdeztük meg a mögöttünk hagyott esztendőkben lapunk hasábjain olvasóinktól, többnyire délvidéki magyaroktól. A válaszok között tallózva azt állapíthatjuk meg, hogy a megszólítottak általában rosszabbra számítottak, mint ami később valóban bekövetkezett. (Ismerjük magunkat: nem vagyunk valami derűlátó népség, a sorsunkból adódóan nem is nagyon lehetünk azok.) Kivételt csupán azon gyászos esztendők képeztek, amikor a háború vad csataménjei toporzékoltak körülöttünk, amikor idegen célok érdekében téves csataterekre hurcolták fiainkat, amikor bombázógépek szálltak fölénk - ezekkel a rémségekkel még a legborúlátóbbak sem számoltak.
A feketére festett jóslatok, várakozások közé azonban mindig belopózott egy-két tétova reménykedés, néhány csodaváró mondattöredék: Istenem, talán mégis, hátha...
Mert a szívünk mélyén mindig is csodavárók voltunk mi itt a déli végeken, s ez a csodaváró hajlamunk tartott meg bennünket, marasztalt itthon egészen mostanáig, segített át minket a huszonegyedik századba...
Nem akármilyen ám ez a mi csodavárásunk: hajnalhasadtától napnyugtáig lehetne mesélni róla. Mert mi sohasem ölbe tett kézzel, tétlenül vártuk a csodát, mint szerencsésebb csillagzat alatt született embertársaink, mi - mint mindenért - a legkisebb csodaszilánkért is keményen megdolgoztunk.
Karácsony, Szilveszter környékén a televíziók műsorát eluralták a habkönnyű amerikai filmek, amelyekben rénszarvasszánon érkeznek a csodák, a csukott ablakon át, az eldugult kéménynyíláson keresztül is berepülnek, és megszépítik az ottani családok, városok és falvak életét. Ezekben a filmekben anélkül, hogy akár csak az ujjadat is mozdítanod kéne, varázsütésre jóra fordul minden...
Minekünk pedig - nyolcvanhét esztendeje immár! - micsoda erőfeszítést kellett minden alkalommal kifejtenünk a csoda érdekében, hogy a ránk zúduló csapások alól újból és újból felemelkedjünk, a legmélyebb gödörből is kikecmeregjünk! Mennyi isteni segítséget kaptunk mindehhez, kaptunk-e egyáltalán, ki tudná megmondani?
Hát ilyen ez a mi fura, sajátos csodavárásunk, amely tart változatlanul. Mert a most megkérdezett riportalanyok is félnek a 2008. évtől, attól tartanak, hogy még nehezebb lesz, mint 2006 meg 2007 volt, de gondolataik mélyén, borús szavaik között ott bujkál valami elpusztíthatatlan bizakodás. Hogy lám, a délvidéki magyarok a hosszú ideig tartó egymásra acsarkodás után végre összefogtak, s a soron következő megméretéseken bebizonyítjuk: vagyunk még, érünk még valamit, s befolyásolni tudjuk sorsunk alakulását... Hogy lám, a kishegyesi Rúzsa Magdi után a csantavéri sárból felszárnyaló Utasi Árpi is megnyert egy nagy anyaországi vetélkedőt, ékes tanúbizonyságot téve róla: hiába mondtak le rólunk odaát némelyek, tehetségünk és összetartásunk felülkerekedik minden közönyön és önzésen...
- Ezek után még az is megtörténhet, hogy a 2008. esztendő elhozza nekünk a hőn óhajtott magyar állampolgárságot - mondja egyik régi riportalanyom, kis-nagy mesemondónk és e sorok írójának földije, egy csantavéri ember. Mi aztán igazán megszenvedtünk érte... És hogy ez az országmaradék, amelyben élnünk rendeltetett, egyszer mégis eljut Európába...
Várjuk hát a csodát az új esztendőben. S szüntelenül teszünk érte, hogy bekövetkezzék.
Minden kedves olvasónknak, munkatársunknak és barátunknak boldog új esztendőt kívánunk!