Néha úgy gondolom, Isten azért teremtette a madarakat, hogy az állatok se éljenek muzsikaszó nélkül. ''Miaúúú, csacska beszéd!” -- mondaná erre Kandúr. ,,Azért teremtette, hogy megegyük őket. Tudod te, micsoda felséges lakoma egy vadgalamb?!”
Nem én! Igaz, gyerekkoromban megkóstoltam ugyan a verébpaprikást, de hogy mit ettem rajta, azt máig sem tudom. És arra is emlékszem, hogy bár nagy mesefaló voltam, sokáig hallani sem akartam igazmondó Mátyás királyunkról, mert megtudtam róla, hogy híres lakomái alkalmával bizony gyakran szerepelt asztalán a töltött pacsirta...
Én meg a tavaszt hirdető pacsirtaszó nélkül el sem tudom képzelni az életem! Sőt, a sors úgy hozta, hogy még Pacsirtatelepen is lakom! Pár száz méterre a szántóktól, búzamezőktől, kukoricaföldektől, repce- és hereültetvényektől, a dűlőutakat szegélyező csalitosoktól, amelyek mind-mind otthont adnak az én madaraimnak. Pirkadatkor, amikor a felkelő nap megmosdik a fűszálakon ringó harmatcseppekben és megtörülközik a szélben hullámzó árpakalászokban, dalba kezd a pacsirta is. Jó reggelt kíván a szántóvetőknek, aratóknak... Felébreszti az őzeket, nyulakat, pockokat, mezei egereket... Mire a fürj pitypalattyolni kezd, s a rigófélék is megköszörülik torkukat, ő már a levegőben szitálva früstökre invitálja a kapásokat...
S hogy miért lett a vidék, ahol lakom, Pacsirtatelep? A legenda szerint régen itt laktak a falu legszegényebbjei, a kendergyári tilolók, akik hajnalhasadtakor indultak munkába (lehet, hogy pacsirtaszóra, nem tudom, erről nem szól a fáma), és késő este tértek haza. Szapora, sokgyermekes családokról lévén szó, minden ,,pacsirtafészek”-ben megannyi éhes szájról kellett gondoskodni. S míg a szülők dolgoztak, a mezítlábas, még iskolába nem járó lurkók az utca porában játszadoztak. Állítólag olyan sokan voltak és olyan hangos volt zsivajuktól a telep, mint a pacsirtaszótól a határ....
*
Meddig él egy veréb? Mostanában ezen gondolkodom, amikor Cserfes és népes családja hangos lármájára ébredek. Úgy három-négy évvel ezelőtt rakott először fészket ablakunk szemöldökfája felett. A két cseréptégla között, a széltől és esőtől kimállott cementmalter helyén keletkezett vájatot nézte ki magának családalapító odúnak. Oda hívta légyottra a párját, akit az ablakkal szembeni tujafán csábított el, s a verébhölgynek, úgy látszik, elsőre megtetszett a kéjlak -- akarom mondani: a legénylakás --, mert csak úgy repdesett az ámulattól-bámulattól, s örömének igencsak hangos jelét adta. Mondhatnám bájos egyszerűséggel azt is, hogy hangosan csivitelt, de hát ennél sokkal kifejezőbb volt hanglejtése. Vittorio de Sica filmjeiben láttam ilyen fülsiketítően harsogó, trécselő olasz nőket, mint amilyen az új verébasszonyunk volt -- boldogságában. Haj, Cserfes -- gondoltam is magamban --, mi lesz ebből, ha egyszer elmúlnak a mézeshetek?! (Ami -- jóllehet nem tartottunk gyertyát -- eléggé nyilvánvalóan buja, szemérmetlen szerelmi együttlétektől, visongó csiripelésektől volt tarka. Reggelente ezekre a határtalan, negédes fecsegésekre ébredtünk akkoriban.)
Nos, az első perpatvarnak is persze fültanúi lettünk. Az első zsémbeskedő szemrehányásoknak... (,,Nem elég puha a fészek!'', ,,Mit ügyetlenkedsz? Nem látod, hogy oda kötőanyagként szalmaszálra lenne szükség?!'') A féltékenykedő jeleneteknek, a pletykás szomszédasszonyok irigy locsogásának... (,,Hol jártál már megint, ahol madár se jár?! Más asszonynak csaptad a szelet, mi, míg én idehaza kotlok?!') És igen, ezeket csendes kibékülések, meghitt csicsergések követték -- amit még az árnyékban meghúzódó pulink is csak hegyező füllel hallgatott. (,,Nocsak, nocsak! Egy csirkecombcsontba fogadnék, hogy estére megint kiássák a csatabárdot! Istenem, milyen álmosítóan unalmasak ezzel az enyelgéssel. Ezt muszáj megugatnom!') A közös kaland -- mely során a verébpár igyekezett belekóstolni Kócos ételmaradékába, ő pedig hangos csaholással jelezte nemtetszését -- mindig felpezsdítette Cserfesék szürke hétköznapjait, miután naivan azt hittük, egy időre csakugyan csend borul a házra. De annak általában lőttek. Napestig ment az értelmetlen locsogás ablakunk felett, annál is inkább, mert egyre jobban érezték magukat fészkükben. Hiszen a falon nem tudott hozzájuk felkapaszkodni sem macska, sem kutya, sőt az esténként ijesztő árnyként megjelenő nagy fülesbagoly is huhogva fújta le a támadást, és üres karmokkal, dolgavégezetlenül, szárnyait suhogtatva indult más falat után.
Cserfes családja észrevétlenül nőtt meg egyik napról a másikra. Egy ideig még kíváncsian követtük a sárga csőrű buta verébfiókák tapasztalatszerzési élményeit -- olykor közvetlenül a fejünk felett csatároztak valami morzsalékon, hajba kaptak (mármint a miénkbe), úgy kellett elhessenteni a neveletleneket. Aztán, hogy mi is jártasabbak lettünk a madármegfigyelésben, már a hangjukról megismertük az egyre bölcsebbé vált öregeket és a minden hájjal megkent, merész tökfilkókat, akik gyakran az életükkel játszottak.
Most már egy idő óta csörgőóra helyett Cserfes népes családjának reggeli lármájára ébredek. Ami néha jó, néha nem... De immár ők is a ház háboríthatatlan (ős)lakói közé tartoznak. Közben sok mindent megtanultam róluk. Bámulatos a leleményességük, az alkalmazkodóképességük, a tanulékonyságuk, az emberhez való simulékonyságuk -- és gazdag az ,,érzelmi életük''. Általuk tanultam meg azt is, hogy bár a madaraknak nincsenek könnyei, mégis nagyon tudnak sírni, jajveszékelni, szomorkodni és bánkódni.
Egy fertelmes éjszakai vihar söpört végig a falun. Derékba tört fák, széthányt cserepek, tépett faágak, kifordított madárfészkek, könyörtelenül a földhöz vágott tojások és merev, kihűlt madárfióka-tetemek maradtak mindenütt a dühöngő orkán után. Hogy hol voltak az este a madarak, hol találtak menedékre a túlélők? -- saját félelmemben eszembe se jutott. Csak másnap délután, véletlenül figyeltem fel Cserfes jajongására. Szívszaggató, hangos cserregésére, veszélyt jelző éktelen csipogására szaladtam ki az udvarra, azt hittem, bajba keveredett: eltörte lábát, szárnyát, ki tudja... Ott állt a kerítésen egymaga, csapzott tollakkal, s csak bámult, bámult az odúra... Melyet a szél ezúttal kíméletlenül kifosztott. A szétloccsant tojások ott hevertek a lábam előtt. Sajnos, a párját sem láttam sehol.
Napokig csend honolt ablakunk felett. Csak a fülemben csengett vissza minduntalan Cserfes riadt, bánatos zokogása. Vajon új párra lel? Ismét felépíti otthonát? -- tépelődtem együtt érzőn.
S mit gondoltok, mi lett a mese vége? Én ugyan el nem árulom... Lessétek meg!
*
Az én ficseri-füstim váratlan vendégként, este érkezett. Vacsora után, a fűben szaglászva-szaladgálva talált rá Fickó. Rövid kaffogásokkal jelezte, valami furcsa, számára ismeretlen élőlénnyel találkozott. Először azt hittük, varangyot kerget, azokat próbálja pajtáskodón egy hancúrozásra rávenni. Erre az egyoldalú barátkozásra azonban hamar ráunt, most viszont kitartóan hívott bennünket ki az udvarra. Biztos sünre lelt, gondoltuk, s noha hasznos tapasztalatszerzésnek véltük a találkozást, azért kisiettünk, hogy ha kell, a segítségükre legyünk.
Nagy meglepetésünkre a mellső mancsaiban egy aprócska, szárnyát lohasztó fecskefiókát melengetett. Hason fekve, védelmezőn nézett az elesett kis jószágra, olykor orrával bökött rajta egy kicsit, talán hogy bátorítsa a jövevényt.
Kartondobozba tettük, s védett helyre vittük, hogy macska se érje el. Gyorsan összeütött vacsorával kínáltuk: néhány lecsapott legyet, szúnyogot raktunk a csőrébe, melyet nehézkesen ugyan, de lenyelte. Megsimogattam szomorún kókadó kicsi fejét, s biztató szavakkal takargattam be éjszakára.
,,Fecske, te, ficseri, füsti fecske,
futár az egek meg a konyha között,
ki a tárt ajtón ki-beszökve-repesve
szemünket a tiszta azúrba kötöd,
mi csalt ide...''
Nem tudom, megértette-e Szabó Lőrinc verssorait, mindenestre másnap reggelre hűlt helyét találtuk. Hiába kerestük, hiába lestük tipegő lábacskáit, fényes gyöngyszemként csillogó tekintete sehol sem villant vissza ránk. Abban reménykedtünk, megpihenten és új erőre kapva rebbent fel a garázs előtti nagy diófára, amelyet a házunk körül villódzó fecskeszülők különben is gyakorlópályaként, afféle kifutóként használtak repülni vágyó fiaikkal. Fecskefészket nem raktak ugyan sehol az udvarunkban, de vidám csivogásukat így is naphosszat élvezhettük. Felnéztem hát a csicsergő tollas családra, s mintha megérezték volna tanácstalanságomat, valami ilyesmit üzentek: ,,Nincs, nincs, nincs itt!''
Jaj, jaj, talán nem esett áldozatául a Kandúrnak?!
A négy új fecskefióka -- bizonyságul, hogy ők már elsajátították a szárnyalás tudományát -- kecses röppenéssel szökött a magasba, s mint sebes nyílvesszők, fordultak-csavarodtak a légben, aztán szüleik kíséretében messze suhantak a végtelen kékségbe.
S ekkor toppant elénk ismét, valahonnan a magas fűszálak rejtekéből, a mi gyámoltalan Csicsergőnk. Ó, milyen nagy fájdalom, bánat ült szeme tükrében! Vagy megbánás? ,,Én is próbálkoztam, de szép is volt, de túllőttem a célon. Hiába figyelmeztettek, csínján bánjak az erőmmel. Perelt apám, sírt anyám. Azután elkapott egy szélörvény, s csak csapdostam gyenge szárnyaimmal... Nem tudtak rajtam segíteni, én meg már nem tudtam visszakapaszkodni az égbe... Hát ez történt. Bocsássatok meg nekem!''
Talán ezt pihegte kis mellkasa a végső elcsendesedés pillanatában, a tenyeremben. Talán mást. A titkot az én ficseri-füstim magával vitte a Szivárványhídon túlra...