A Radetić család négy nemzedéke: Magdolna, Nenad Lizával, Laura, Szilvia, Rozália, Anita és a két vő, László és Gabi - Szabó Attila felvétele

Foga van még a márciusi napnak, de a kiadós hótakaró már beleolvadt a termékeny bácskai földbe. Egyértelmű jel ez a termelőknek, hogy itt az ideje a tavaszi munkák előkészítésének. A horgosi Radetić családban is a gazda udvariasan ugyan, de tudtunkra adta, hogy a már javában folyó fametszést a beszélgetés kedvéért megszakítja ugyan, de csak záros időre.
A szomszédos két családi ház között betonút vezeti a látogatót a közös, tágas udvar végébe. Az út két oldalán az örökzöld cserjék még álmosan várják a melegebb napokat. Hangos köszönésünkre ajtó nyílik és már fogad is bennünket RADETIĆ Nenad horgosi egyéni termelő népes családja. Már csak az idősebb lányuk és vejük, valamint az üdvöske, a hathónapos Liza unoka érkezését várják, hogy teljes legyen a családi kép. Közben azért, hogy ne vesztegessük a drága időt, beindul a beszélgetés.
- Igen, megkezdtük már a tavaszi munkákat: a gyümölcsfákat metsszük, a fóliák alatt pedig folyik a talaj előkészítése - mondja Nenad gazda. - Összesen 15 hektáron gazdálkodunk, ebből öt hektár három éve telepített almás, a többinek egy része fólia alatt van, illetve szabadon. Konyhakertészettel is foglalkozunk, káposztát, karfiolt és jelentős mennyiségű krumplit termesztünk. Amint látják, nálunk ez valójában családi vállalkozás, az egyik házban mi lakunk a feleségemmel, Magdolnával, a másikban az anyósom, Rozália és a sógornőm, Anita. Csak a bekötőút választ el bennünket, a gazdaságot közösen irányítjuk, munkáljuk. Két lányunk van, de mindkettő már férjezett, a maguk gazdája, és valójában nem is földműveléssel fogalakoznak. A faluban van egy virágüzletük, ahol gyermekholmi is vásárolható. Amikor azonban a munka megkívánja, vagy több kézre van itthon szükség, bármikor számíthatunk rájuk.
- Tudom, hogy manapság az almatermesztés nem nagyon kifizetődő, és sokan furcsállják, hogy almást telepítettünk. Még azt sem mondhatom, hogy a gyerekeinkért tettünk, hiszen nekik megvan a maguk foglalatossága. A feleségemmel úgy éreztük, hogy életkorunkat tekintve talán az utolsó alkalom, hogy nagyobb beruházást végezzünk. Az öthektáros almás nagyban különbözik a szokványos almásoktól, mi ugyanis jéghálóval fedtük be. Óriási beruházás volt, bankkölcsön nélkül meg sem oldhattunk volna, de a számításaink szerint kifizetődő lesz: a klasszikus gyümölcsös ugyanis hektáronként átlagosan tizenöt tonna termést ad, mi már jövőre ötven tonna termést várunk. Állítom, hogy az első osztályú almának ma is van vevője. Azért vágtunk bele ebbe a jelentős beruházásba, hogy megvédjük a termést a jégveréstől. Hűtőházunk van, tehát abba első osztályú gyümölcs kerül majd, utána pedig a piacra. Tévedés azt hinni, hogy a silány minőségű, hűtőházban tárolt alma tavasszal majd elsőrendű áruként jelenik meg a piacon, a hűtőház ugyanis nem javítja, hanem megőrzi a benne tárolt gyümölcs minőségét - mondja a termelő.
- Fiatalkoromban fogadkoztam, hogy ha a magam ura leszek, nekem még virágcserépben sem kell a föld - mondja Magdolna, a háziasszony. - A szüleim ugyanis földműveléssel foglalkoztak, és a munkákból nekem is ki kellett vennem a részem. Banktisztviselő voltam, a férjem villanyszerelő, de harminc évvel ezelőtt otthagytuk a biztos állást, a mezőgazdasági termelők viszontagságos életét választottuk. Kezdetekben volt értelme a rengeteg munkának, de aztán egyre bizonytalanabb lett a sorsunk. Valahogy azonban megszoktuk. Átvészeltük a rendszerváltást, a hihetetlenül nagy inflációt, a háborús éveket, a bombázást. 2000-től valamelyest javult a helyzet, legalábbis amikor a kereskedelmi bankok megnyíltak. Az elsők között voltunk, akik megkaphatták a mezőgazdasági termelőknek járó kölcsönt, állítólag mi vagyunk a leglelkiismeretesebb ügyfele a banknak. Egyébként nemcsak a pénzintézetek, de az egész kibicsaklott ország a termelők ősi szorgalmára, munkabírására tűrőképességére számítva kezeli olyan félvállról a mezőgazdaságot.
- Nálunk húsz évvel ezelőtt megállt a világ - folytatja felesége gondolatmenetét Nenad. - Például a tiroli gyümölcstermelő az idén már csak 250 liter vízzel permetez egy hektárt, mi pedig ezer literrel. Mert nincs olyan mechanizációnk, amely olyan finoman szórná a permetezőlét, hogy sokkal kevesebbel is takarja a lombozatot. Gépeink elöregedtek, nyugaton már egyeseket múzeumi látványosságként mutogatnának. Egyszerűen nem tudom megérteni, miért nincs ebben az országban annyi józan ész, amely fel tudná mérni, hogy nálunk az egyetlen gazdasági ágazat a mezőgazdaság, amely működőképes. Olyan kádereket raknak az agrárminisztérium élére, akiknek fogalmuk sincs a mezőgazdasági termelésről. A Dulić Ivana miniszter asszony három évi munkája alatt többet fejlődött a mezőgazdaság, mint azóta tíz éve. Azt sem értem, hogy miért kellett a mezőgazdasági minisztériumot mint önálló minisztériumot megszüntetni. Az a fontos, hogy van egy Kosovóval foglalkozó minisztérium, mintha nem volna anélkül is elég intézmény, amely ész nélkül költi a pénzt az államkasszából. Mindent el tudunk viseli, ilyen a mentalitásunk. Csupán azt utálom, hogy állandóan hazudnak. Horvátországban 40 százalékos a jégháló felállításához a támogatás. Nálunk is volt egy előírás, miszerint a befektetett beruházás harminc százalékát fizeti ki az állam a beruházónak támogatásként. Szó szerint ez állt a rendeletben, magam olvastam! Amikor elkészült a beruházás, legalább 15-szöri belgrádi ügyintézés után kiderült, hogy a támogatás maximális értéke 250 ezer dinár! Így a beígért 30 százaléknak az egy százalékát kaptam vissza. Ezt nem panaszkodásnak szántam, hiszen magunk akartuk ezt az újítást, amelyhez hasonló csak egy gazdaságban van, méghozzá Tavankúton, és egy birtokon valahol Újvidék környékén. Én hiszek abban, hogy okosan csináltuk. És ha ez így van, akkor utánunk is lesz, aki csinálja - a gyerekeink. Ha nem, akkor én majd magam adom fel - vet véget a beszélgetésnek a gazda.