Az anyai szeretet mérhetetlen erejéről azóta beszélnek, amióta anya létezik. Talán ez az egyetlen emberi érzés, amelyre nem hatott sem az idő, sem az események, az anya ma is éppen olyan féltő gondoskodással óvja, babusgatja gyermekét, mint kétezer évvel ezelőtt. Megmagyarázhatatlan okokból ez a ragaszkodás még szorosabb akkor, ha a gyermek nem egészséges, de különösen abban az esetben, ha szellemi fogyatékos. Ennek az igazi okát eddig még a tudósok sem tudták megfejni. A leggyakoribb, de tudományosan nem bizonyított elmélet szerint az anya a lelkiismeret-furdalását igyekszik elnémítani, amikor túlzottan csüng szellemi fogyatékos gyermekén.
- Engem ez az általánosan elfogadott elmélet sem zavart - mondja az asszony -, mert tudtam, hogy a lányomat egészséges babaként hordtam ki egészen a szülésig. Ezelőtt húsz évvel még szinte ismeretlen fogalom volt nálunk a meg nem született magzat genetikai vizsgálata, én viszont ezen is átestem. A férjem egy világszerte elismert jugoszláv vállalatnak volt a kereskedelmi utazója, menedzsere, így nem volt számunkra különösebb probléma, hogy egy párizsi magánklinikán megejtsék a vizsgálatot. Minden a legnagyobb rendben volt. Amikor a férjem megtudta, hogy kislányt várok, lelohadt egy kicsit a lelkesedése, de akkor még úgy éreztem, hogy ennek semmi jelentősége sincs, ha megjön a baba, úgyis megváltoztatja az életünket, minden figyelmünk, szeretetünk feléje fordul majd. Szilárdan hittem ebben, annál inkább, mert a mi házasságunk valóban egy tiszta szerelem természetes folytatása volt.
Újvidéken a jogi karon voltam harmadéves hallgató, amikor megismertem a férjemet. A barátnőimmel moziba mentünk, és véletlenül neki is azt a széket adták el a pénztárnál, amit nekem. Már elkezdődött a film, mi még akkor is azon vitatkoztunk, melyik jegy az érvényes. Mivel én ültem le először, egy istenért sem akartam átadni a helyet, annál kevésbé, mert ő is erőszakoskodott. Sötét volt már a nézőtéren, az arcát nem láttam tisztán, csak azt, hogy magas, a modorából kiérződött, hogy van stílusa, de akkor még ez a tény is bosszantott. Végül a mozi elemlámpás ügyeletese tett igazságot, átültetve a fiatalembert egy másik sorba. Amikor a film befejeződött, a kijáratnál odasodródott hozzám, és azt mondta, mivel miattam nem látta jól a filmet, meghív egy italra, hogy elmeséljem, amit nem látott. Hát így kezdődött.
Én egy értelmiségi család egykéje vagyok, a férjem is egyke, de neki már nem éltek a szülei, amikor megismerkedtünk. Két idős nagynénje volt, ők gondoskodtak róla leírhatatlan szeretettel. Rendkívül büszkék voltak rá, különösen arra, hogy gyorsan karriert csinált, és az egyre csak felfelé ívelt. Megismerkedésünk után két évre, amikor én megszereztem az oklevelet, megesküdtünk. Csodálatosan szép volt az élet, csupa rózsaszínű kis felhők úszkáltak felettünk, mondtam is a barátnőimnek, hogy igenis van még a világon regényes, nagy szerelem. Anyagiakban sem szenvedtünk hiányt, ez csak egy plusz volt az egyébként is eszményi kapcsolatunkban. A terhesség pedig a koronája volt boldogságunknak. A szüleim, a nagynénikéi, de a férjem is úgy vigyáztak rám, mint a szemük fényére. A lehető minden vizsgálatot elvégeztük, hogy biztosak legyünk. Normális úton gyönyörű kislányt szültem, igaz, hogy a vajúdás majdnem négy napig és három éjjel tartott. De amikor meghallottam a baba sírását, minden fájdalmat elfelejtettem. Először azt mondták, hogy a szokásos szülési sárgaságot kapta el a gyermekem, nem mehetünk még haza. Utána légzészavarai voltak, hát azért maradtunk még. Csaknem egy hónapig voltunk a szülészeten, mire megmondták, hogy a szülés közben történt agykárosodás következményeként a kislányom minden valószínűség szerint mongoloid lesz. Őszintén mondom, nem estem nagyon kétségbe. Igaz, erről a betegségről csak a legelemibb dolgokat tudtam, de meg voltam győződve róla, hogy ha itthon nem, hát külföldön majd találunk módot a kigyógyíttatására. Négy hónapos koráig szinte semmiben sem különbözött más babától. Szopott, sírt, súlyban is gyarapodott. De utána szinte szemlátomást változott. Szopás után nem tudta becsukni a száját, a tej végigfolyt az állán. Lassabban mozgatta a végtagjait, mint más baba, és a szemei lassanként egészen elferdültek. Rohantunk vele mindenhova, de hiába. Amikor elmúlt egyéves, már tudtuk, hogy nincs segítség. Én valahogy nyugodt voltam. Ő az én csodaszép lányom volt, szinte elállt a lélegzetem, amikor magamhoz öleltem, és mindig csak arra gondoltam, hát istenem, születnek ilyen gyerekek is, akármilyenek, ők az élet értelme. Az első, nagyon fájó kijózanodás akkor következett be, amikor a férjem őszintén megmondta, hogy nincs szándékában velem jönni külföldre, hogy megejtsenek még bizonyos vizsgálatokat. Mivel az egyik ügyfelén keresztül jutottunk el az intézetig, azt mondta, nem tudja a külföldi barátai előtt elviselni a szégyent, hogy egy szörnyet szültem neki. Istenemre mondom, nem az fájt, hogy engem tett felelőssé a történtekért, hanem az, hogy a lányunkat szörnyszülöttnek nevezte. Hogy ne beszéljek sokat arról, ami pokollá tette a életemet, csak annyit mondok, hogy a kislány még a két évet sem töltötte be, amikor elváltunk. Talán el sem hiszi, de egyetlen alkalommal sem látta többet a gyereket. Időnként kaptunk ugyan pénzt vagy ajándékot, de azt hiszem, ez inkább a nagynéniknek, mintsem az apukának volt köszönhető.
Erről a betegségről aztán annyit olvastam, hogy a lányomnak szinte minden mozdulatát, arckifejezését ismertem, tudtam, milyen a lelkiállapota, mikor boldog, mikor szomorú. Fizikailag normálisan fejlődött, 14 éves korában megkapta az első menstruációját, és iskolába is járt. Az esze lassabban birkózott meg az új dolgokkal, mint a normális gyermeké, de idővel, hosszas magyarázás, beszélgetés után minden új dolgot megértett bizonyos fokig. Rajta kívül az égvilágon senki sem érdekelt. A válás után nekem egyetlen kapcsolatom sem volt, minden időmet a munkámnak és a lányomnak szenteltem. Beszélgetés közben időnként az volt az érzésem, hogy még nálam is érettebb, máskor viszont olyan dolgokat művelt, mint egy öt-hat éves gyerek. De engem semmi sem zavart. Egyedül az fájt nagyon, különösen őmiatta, ha az utcán az emberek cseppet sem palástolva megrökönyödésüket, bámulnak ránk. Furcsa, hogy az emberek mennyire nem tudják elfogadni a másságot, mihelyt olyasmit látnak, ami nem szokványos, azonnal riadót fújnak. Megtörtént az is, hogy a játszótéren az apuka szólt a lányának, nehogy közelébe jöjjön az én lányomnak, mert lehet, hogy megtámadja. Szörnyű dolgok voltak ezek, amelyek ellen nem tudtam harcolni. Még szerencse, hogy a lányom sohasem a sértést ismerte fel a megjegyzésekben. Azt hiszem, az ő kis világában minden úgy zajlott, ahogy neki megfelelt. Tudtam azt is, hogy a mongoloid gyerekek nem lesznek sohasem hosszú életűek, de amikor a 18. születésnapja előtt néhány nappal rosszul lett, leállt a szívverésem. Könyörögtem magamban: Istenem, ne vedd még el tőlem, még annyi mindent meg szeretnék vele ismertetni, még annyi minden van, amit meg kell élnie ahhoz, hogy meghalhasson. Csak egy hétig volt kórházban, és meghalt. Április 30-án lesz két éve, hogy eltemettem. Az apja nem volt még a temetésén sem. Azóta szinte minden éjjel álmodom vele. Tudja, egy kicsit lomha volt a járása. Éjszakánként hallani vélem, ahogy végigcsoszog a folyosón, és ilyenkor lélegzetvisszafojtva várom, hogy rám nyissa a szobám ajtaját. És magamban egyre csak fohászkodom: Istenem, add meg nekem, hogy csak még egyszer magamhoz öleljem, csak egyszer engedd, Uram, hogy felkeljen. Utána tán nem fájna annyira a szívem.