— A díj talán nem is személyem, hanem a sportmunkások elismerése, akikből egyre kevesebb van — kezdte a beszélgetést Ivanović Vladimir. — Ma az emberek délután 4-5 óráig dolgoznak, és utána már nem sok idejük jut sporttal foglalkozni. Húsz-harminc évvel ezelőtt még működött a társadalmi tulajdon, a polgárok nagy része 6-tól 14 óráig dolgozott, majd délután valamelyik sportklubban tevékenykedett. Ma már ilyenből egyre kevesebb van, ezért meglepő és örömteli, hogy ez a terület elismerést kapott. A magyarkanizsai egyesületekben is egyre kevesebb a sportmunkás, a sportágak általában egy-egy személyhez kötődnek. A díj átadásakor megkérdeztem a polgármestertől, hogy: ezek szerint nyugdíjba mehetek? De természetesen ez még nem a sportmunkásságom lezárása, köztes elismerésként könyvelem el.

Ivanović Vladimir (a szerző felvétele)

* Sportpályafutása a kajakkal kezdődött, vagy előtte más sportágakat is kipróbált?

— Először asztaliteniszeztem, majd csatlakoztam a karateszakosztályhoz. A Partizan sportközpontba jártunk edzeni, ahol a kajakozók, Apró István, Vörös Gyula, Szecsei Imre erőnléti edzéseket végeztek. A karatézók szétszóródtak, így a kajakozókhoz kerültem. A kajak erőt és állóképességet követelő sportág, tehát az eredmények eléréséhez megfelelő erőt kell kifejteni bizonyos időn keresztül. Csak a tehetség nem elég, az eredményekért keményen meg kell dolgozni, a sikerekhez talán 20% tehetség és 80% munka szükséges. A jelentősebb eredményekhez napi több edzés kell, melyet össze kell hangolni az iskolával és egyéb kötelezettségekkel.

* Melyek voltak pályafutása legjobb eredményei?

— 1968-ban megalakult a sporthorgászatból és kajakból álló vízisport-egyesület, utóbbi szakosztályt a Zentáról idekerült Dluhi Károly alapította. 1980-ban Šibenikben a Dluhi Béla, Apró István, Szecsei Imre és jómagam alkotta négyes 10 000 méteren országos bajnoki címet szerzett. Huszonhét hajó vágott neki a távnak, mi pedig 700 méternél az élre álltunk, és a palánkai, valamint a szabácsi négyes előtt elsőként értünk célba. Csapatversenyben a dobogó harmadik fokára állhattunk a Nagy-Jugoszláviában, ami hatalmas eredménynek számított, hiszen kis létszámú egyesület voltunk, a csapatot tizen-egynéhányan alkottuk, a klub pedig a valamikori csárda mellett, a fabarakkokban működött. 1982-ben Szecsei Imrével párosban szereztünk országos bajnoki címet 10 km-en. Előtte egy hónappal Milan Janić, Janics Natasa édesapja egyesben világbajnoki címet nyert Belgrádban 10 km-en. Imrével azt hittük, Milan egyesben indul az országoson, ő viszont Nikola Vuletinnal párosban rajtolt. Nagy sikert értünk el, hiszen azt a párost megelőzve nyertünk országos bajnoki címet, amelyben a világbajnok is ült. Eredményeinkre valamelyest felkapta a fejét a közvélemény, erkölcsi elismerést kaptunk, de akkor még anyagi javakban nem részesítettek bennünket. De nem is ez motivált bennünket, mi még más korszakban sportoltunk.

* Tíz évet kajakozott, majd edzősködni kezdett.

— 1996-ban egy másik egykori kajakossal, Vörös Gyulával szabadidőnkben egész nyáron kajakoztunk, és láttuk, hogy a körülmények sokkal rosszabbak, mint a mi időnkben voltak. Elhatároztuk, visszatérünk a klubba, és a vezetőségben próbálunk tenni az egyesületért. Bicskei János is társult hozzánk, és megállapítottuk, hogy szükség lenne egy hajótárolóra, súlyzóteremre, öltözőre. 1997-ben önkéntes munkával elkészült a mai kajakház épülete. Az egyik vállalat adta a cserepet és egyéb más anyagokat, a másik a faanyagot, a harmadik a csempét, a negyedik a készbetont, az ötödik a sódert és a cementet, majd önerőből, önkormányzati és alapítványi támogatások nélkül, felépítettük a kajakházat. Sporteszközöket vásároltunk, és csakhamar megnőtt a gyerekek száma is, nekünk viszont nem volt elég edzőnk. Korábban már érdekelt az edzői hivatás, így elkezdtem a gyerekekkel foglalkozni, majd néhány év múlva Apró István is csatlakozott hozzám. Tanítványaim közül Apró Rolandot emelném ki, aki ifjúsági korosztályban minden versenyt megnyert az országban, a nemzetközi regattákon is érmeket szerzett. Az egyik ifjúsági országos bajnokságon kettős győzelmet arattunk 1000 méteren, mert Roland mögött László Gábor végzett a 2. helyen a harminc induló között. Később is voltak kiváló versenyzőim, mint például Medgyesi Tibor vagy a későbbi szövetségi kapitány, a törökkanizsai Pavle Jovanov. Egykori versenyzőim közül ma is sokan itt élnek közöttünk, és nemcsak a pályán, hanem az életben is megállták a helyüket.

* 2009 óta tölti be a Testvériség Kajakklub alelnöki tisztét, és néhány éve tagja az országos kajak-kenu szövetség szakbizottságának is.

— A szakbizottságot öten alkotjuk, és a válogatási rendszer, valamint az edzőtáborok helyszínének, időpontjának és időtartamának meghatározása tartozik hatáskörünkbe. Elértük, hogy a válogatóversenyt a korábbi, április 15-ei időpont helyett júniusra tegyék át, hiszen egy idényben maximum kétszer lehet csúcsformába kerülni. Az egyik csúcsformát a válogatón, a másikat az olimpián kellene hozniuk a versenyzőknek, akkor viszont be kell áldozni az Európa-bajnokságot, ahol viszont könnyebb jó eredményt elérni. Az Eb-éremért jár valamiféle juttatás, az olimpiai 5. vagy 6. helyért viszont lehet, hogy nem, így a csúcsformába kerülés időzítése egy folyamatos és állandó küzdelem. Szerbia eddig nyolc kvótát — a női és a férfinégyes — szerzett a párizsi olimpiára, de a kijutott versenyzők akár egyesben és párosban is indulhatnak.

* Mennyire éles a határ a tömegsport és az élsport között?

— A kettőt nem lehet elválasztani egymástól. A sport célja, hogy minél nagyobb tömegeket mozgasson meg, az élsportban elért eredmények pedig a legjobb népszerűsítői egy-egy sportágnak. A szerbiai sporttörvény szerint az egyesületeket az önkormányzatok támogatják, az élsportot pedig az állam a megfelelő szakági szövetség, olimpiai bizottság által. Ahhoz, hogy valakiből élsportoló váljon, és kiérdemelje az állam támogatását, több nemzetközi érmet kell szereznie a rangos versenyeken. Az idáig vezető, igencsak hosszú út sok lemondással jár, és anyagilag is jócskán megterhelő, amit nem minden klub tud szavatolni versenyzői számára. Ha a sportoló eléri a nemzetközi szintet, és az állam támogatja, akkor a befektetett pénz lassan megtérül, hiszen az ország fizeti a felkészülést, adja a felszerelést. Magyarkanizsán egyetlen középiskola van, és versenyzőink nagy része Zentán, Szabadkán, Szegeden folytatja tanulmányait. Ha például Szegeden a magyarkanizsai klub tagjaként edz, akkor különösebben nem foglalkoznak vele, hiszen nem az ő versenyzőjük, ha azonban átigazolják, jobban figyelnek rá, de akkor már nem a mi versenyzőnk. Jó lenne, ha néhány középiskolának kihelyezett tagozata működne városunkban, mert akkor versenyzőink Magyarkanizsán maradnának. A sportban minden a pénz körül forog. Az ország legsikeresebb klubja a szabácsi, mely az önkormányzattól évente 10 millió dinárt kap. Magyarkanizsán több mint harminc klubnak osztanak szét ekkora összeget.

* Milyen terveik vannak a Testvériség Kajakklubban a következő évre?

— Folyamatban lévő pályázataink közül az egyik IPA-, azaz határon átnyúló pályázat sikeressége esetén befejeznénk a kajakház felső emeletét, és edzőtermek kapnának benne helyet, valamint a kajakok tárolására még egy hangár létesülne. Dolgozunk a létszám bővítésén, a nyáron újabb kajakiskolákat és táborokat szervezünk. Nagy szükségünk lenne egy állóvizes pályára. Adorján és Velebit között, a Palics—Tisza-csatornán van egy 2800 méter hosszú és mindössze 25-30 méter széles szakasz. A pályát 100 méterre kellene szélesíteni, a megfelelő létesítményeket kiépíteni, mindez azonban akkora összeget emésztene fel, amelyet sem a klub, sem az önkormányzat nem tud előteremteni. Keressük a megoldást, próbálunk eszközöket szerezni, hiszen hosszú távú célunk, hogy a Maty-érhez hasonló pályát létesítsünk. Azt hiszem, ha álmunk valóra válna, el is mehetnék nyugdíjba.