Régebben a gyümölcsösök és a veteményeskertek a finomságok tárházai voltak az egész családnak, a termésért pedig keményen meg kellett dolgozni. A munkából mindenki kivette a részét, a kisebbek az apróbb parékat húzogatták ki, vagy a krumpliról szedték le a bogarakat, versenyezve, ki gyűjt többet. A nagyobbak is gyorsan megtanultak kapálni, nyesőzni vagy gereblyézni. A felnőttek minden évben kialakították a veteményeskertet vagy a bosztánt, már ősszel elültették a borsót, hagymát, salátát, és február végén, az első melegebb napok beköszöntével sorban a földbe kerültek a magok. A zöldségek katonás rendjét cirkalmazóval alakították ki. Az 50 vagy 75 centis sortáv elég teret adott a kapáláshoz. A magok nem láttak vegyszert, az előző évről eltett és felcímkézett szemeket nagy gonddal helyezték a földbe. Olyan régi, nemesített finomságok teremtek ebből, amelyek talán már kivesztek, vagy a génmódosítás áldozatául estek. Ellenálló, édes, ízletes termények kerültek a konyhaasztalra.
A katolikus falinaptár mindig a konyha fő helyén volt, így követtük, mely ünnepnapok időjárása határozza meg az évet és a termést: Sándor, József, Benedek vagy Szent György napja… A sok írott és íratlan szabályt nem tudnám felsorolni, és nem is merem megkérdőjelezni, hiszen a mindennapok része volt. Talán óvodás lehettem, amikor a nagyszüleimmel kora tavasszal krumplit ültettünk. Az én dolgom volt egy kis vödörből a kapával kimert föld alá dobni a szemeket, majd a föld visszahullott rájuk. A sorok végtelenül soknak tűntek, a szél csípős volt, és valamiért mindig piros sapkát viseltem. Amikor befejeztük, a nagymamám viccelődve azt mondta, bukfencezzek rajta egyet, úgy jobb lesz a termés. Talán ők lepődtek meg a legjobban, hogy nem bíztam a véletlenre a munkánk eredményét, és tisztességesen megtettem, amit kértek.
Megvan a maga szépsége ennek az életnek, és a legfinomabb falatok ilyen helyeken teremnek, a dolgos, kérges kezek szorgalma nyomán abban a földben, ahol megtettük az első bizonytalan lépésünket. Mezítlábas korunkban a legtöbbünk megízlelte az anyaföldet, apró gyermekjátékokkal lyukat ástunk, vagy csak boldogan tipegtünk a porhanyós földön, és a bőrünkön megtapadó portól a tejfehér gyerekből vigyorgó, pirospozsgás és rettentően fekete lurkók lettünk.
Az első melegebb, tavaszi napokon megdobban a szívünk, ha visszagondolunk gyerekkorunk megporosodott emlékképeire, s ha csak egy zsebkendőnyi területen is, de engedünk annak a több generáción át belénk ivódott érzésnek, hogy valamit teremtsünk, alkossunk magunk és a családunk számára.
