Úgy adódott, hogy a napokban a tévénéző ,,egy szuszra' láthatta a Cérnaszálon című riportfilmet a Maradék címet viselővel, ugyanazon a csatornán. Egyik se vadonatúj alkotás, bizonyára ismétlés volt mind a kettő, de így ,,együtt', mármint egymás után a kettő aligha ment még. Most láthatta a néző, ha csakugyan látta, és időt szán még a szappanoperák mellett erre a műfajra is, láthatta, hogy a két alkotás mennyire együvé tartozik. Mondanivalójánál, ,,üzeneténél' fogva.
A Cérnaszálon egy kárpátaljai magyar faluról, illetve néhány odavalósi hajadonról, asszonyról szól, aki átjár a határon túlra, Magyarországra kenyeret keresni. Egy varrodába. Egyrészt innen is a riportfilm címe, de ebben a címben benne rejtőzködik az a láthatatlan cérnaszál is, amelyiken a kisebbségi, sanyarú sorsban tengődő emberek, közösségek élete függ.
A másik falu, teljesen más alkotókkal, teljesen más szereplőkkel Maradék jelenlegi életébe enged némi betekintést. Ez a Maradék meglehetősen messze esik Kárpátaljától, Szerémségben található, és mégis, a két falu, a nagy távolság ellenére igencsak közel van egymáshoz. Ha nagy szavakkal akarnék élni, azt mondanám, hogy a sorsukban.
Elegendő volna csak annyit fölhozni, hogy ha egy maradéki legény elcsavarog mondjuk Csongrád környékére, és megtudják róla az odavalósiak, honnan jött, a megkülönböztetés céljából lejugómagyarozzák, rá- és elcsodálkozva afelett, hogy jugó létére magyarul is tud; belőlük lettek a jugómagyarok. Aki pedig Kárpátaljáról érkezik Nyíregyházára, s ez kitudódik róla, az ukrán. A legjobb esetben ukránmagyar.
De még csak véletlenül se testvér. Sem a maradéki maradék magyar, sem a hetyini (össze nem téveszthető a bánáti Hetinnel, Tamásfalvával!) magyar, ha egyáltalán létezik még ilyen szerzet abban a határ menti kárpátaljai falucskában.
A Cérnaszálon című filmben van egy jelenet, amikor három ukránmagyar nő az anyaországi munkásszállóban az emlékezetes december 5-i népszavazás eredményét lesi a tévén. ,,Nem akarunk mi mást, csak annyit, hogy minket is elismerjen, elfogadjon magyarnak az anyaország.' Nem tudom, látta-e Magyarország jelenlegi kormányfője ezt a filmet. Ha igen, bizonyára lepergett róla. Némely NEM-mel szavazót azonban megindíthatott.
Elmondták ezek a szerencsétlen-szerencsés ukránmagyar varrónők a cérnaszálon függve, hogy ők most szerencsések, mert, noha távol a családjuktól, van munkájuk, s a havi fizetésük hatszorosa egy hazájukbéli pedagógus félévi keresetének. Viszont szerencsétlenek is, mert a sorsuk, a jövőjük bizonytalan, cérnaszálon függ.
Miként hasonló szempontokból a maradékiaké. Volt ebben a filmben is torokszorító jelenet. Néhány magyar ,,összehajolt' egy asztal fölött, s a kezükben tartott irkalapról énekelték a Himnuszt. Mert ők még, idősebbek lévén, üsmerték a magyar bötűt. Volt hol megtanulniuk. Mert még volt a faluban magyar iskola.
Viszont az a legényke, akivel vagy tizennyolc évvel ezelőtt találkoztam ott, s egy rajzát, amivel jeles karikaturistánkat szándékozta megajándékozni, nem tudta aláírni, mert az Ördög, ahogyan hívták a legénykét, minduntalan Erdeg akart lenni.
- Nem megy? - hajolt le végül hozzá a nyurga karikaturista.
A legényke megrázta a fejét.
És sírva fakadt.
A Maradék című film készítői ezt nem rögzíthették; mert abban a pillanatban nem voltak jelen. Alulírott ott volt, látta, átélte, lejegyezte. Jegyzete azonban aligha kerülhetett a NEM-re buzdító miniszterelnök kezébe. Így aztán egy ideig cérnaszálon kell függenünk. Meddig tart meg bennünket ez a hajszálvékony semmiség? Avagy marad a költői kérdés: vajon a maradék cérnaszálból szövődhet-e még aranyfonál?