Szabadkán a szegedi Árkád áruház nagy reklámfelületeken invitálja szláv vásárlóit, biztosítva őket arról, hogy beszélik a nyelvüket. Több belgrádi vállalat például termékén albánul is feltünteti a termékleírást, hiszen kosovói üzletekben is szeretnének minél több Takovo-terméket eladni. A kereskedelemnek, gazdaságnak természetesen a terjeszkedés, a gyarapodás a célja. Ennek érdekében pedig mindent megtesz, nyelvet, vendégmarasztaló kedvességet tanul, hogy a hozzá fordulók érezzék: nemcsak emberszámba veszik őket, hanem igyekeznek otthonos közeget teremteni számukra, ahol biztonságban érzi magát az ember.

A napokban mondta valaki, hogy a Kovásznától Gyergyóig terjedő Székelyföldön ékes magyar beszédet hallani, és a feliratok is magyar nyelvűek mindenütt. Talán ez teszi, hogy Erdélybe csöppenve olykor jobban otthon érzi magát az ember, mint itt a szülőföldjén vagy a szülőfalujában. Alig néhány évtizeddel ezelőtt ugyanis még itt, a délvidéki falvakban, de Szabadkán sem volt ritka, hogy a kapukon magyar nyelvű figyelmeztető táblák intették óvatosságra a gyalogost, hogy „Vigyázz, autó!”. A kereskedések például a cégtábláikon nekünk is hirdették, kínálták szolgáltatásaikat. Évek múltán aztán, miközben a magyar pártjaink kitartóan küzdöttek az intézményrendszer magyar nyelvűségének megtartásával a nemzetiségi jogok bővítéséért, szinte észrevétlenül fogyatkozásnak indultak ezek a magyar feliratok. És velük együtt a jogok is. Miközben tehát nagyon sok belgrádi székhelyű vállalat albánul is feltünteti termékén a fontosabb adatokat, addig magyar nyelvű termékleírást már magyar vállalkozók sem adnak. Politikusaink közül hányan tették szóvá, hogy míg a Röszkénél vagy Tompánál a Magyarországra belépőket hirdetőtáblákon szerbül is tájékoztatják, addig Horgosnál vagy Kelebiánál a Szerbiába belépőket csak szerbül és angolul üdvözlik.

Noha a magyar osztályokba iratkozó, valamint magyar anyanyelvápolásra járó általános és középiskolások a magyar államtól évente egyszeri támogatást kapnak, a magyar nyelven tanuló diákok száma mégis tovább csökken. Pedig most már a Magyar Nemzeti Tanács Nyelvhasználati Bizottsága a Magyar Nyelv Hivatalos Használatáért Díjat adományoz évente a hivatalos magyar nyelvhasználat területén kimagasló teljesítményt nyújtó személyeknek. A fejekben keletkezett, vagy éppenséggel az egypártrendszer évtizedeiben okozott zűrzavart határozott érdekképviselettel kellene feloldani elsősorban, csak ezzel lehet visszaadni az önbizalmat, amit elveszítettünk, vagy elvettek tőlünk. Ezt segítené az is, ha magyar képviselőink, vezetőink a nekünk járó autonómiáért küzdenének, mert számunkra, vajdasági magyarok számára ez az elsődleges feladat, és nem a kosovói megoldások keresése. Vajdasági magyar küldöttség egyszer már járt Prištinában, hogy elmondja az albánoknak, miként kell egy szerbiai kisebbségnek viselkednie, ideje lenne most már a magunk helyzetével foglalkozni. Az MDF-alapító Bíró Zoltán egyik tanulmányában mondja, hogy „a politikus ügye valamiképpen mindig egybe kell essen népe-nemzete legfontosabb ügyeivel, a saját népét nem vezetheti félre, főképp nem a nemzet sorskérdéseiben. A történelem azt mutatja, hogy (...) egy nép félrevezetése rövidebb-hosszabb távon (...) annak a nemzetnek tragédiájához vezet, függetlenül az eredeti szándék természetétől”.