Bozsik Pétert úgy ismertem meg, hogy kijöttem a tanszék könyvtárából, s ő ott állt az ablak előtt. Akkor sem volt gyújtóm, tehát tüzet kértem tőle. Fogalmam sincs, mire gondolhatott, min gondolkodhatott, kérdezni meg nem nagyon merészeltem, tekintettel arra, hogy elsőéves voltam, ő pedig végzős, a lényeg, hogy úgy nézett rám, mint akit valami mérhetetlenül fontos, vagy ennél is több: világrengető dologban zavartam meg.
Gondolni se mertem volna, hogy ez a rendetlen hajú, mokány dzsúdós az egyik legjobb barátom lesz. De nemcsak úgy, ahogyan a közmondás tartja, hogy bajban számíthatok rá, mert ez természetes - voltak rossz idők, számíthattam rá -, hanem úgy lett a barátom, hogy órákon, napokon keresztül tudunk irodalomról beszélgetni.
S miért van ez?
Ezt szerettem volna megtudni a Kalligram Könyvkiadónál az idei könyvhétre megjelent regényét újraolvasva (kéziratban már olvastam), Matuska Szilveszter regényéből Bozsik Pétert akartam volna még inkább megismerni, de ennél is többet akartam, megtudni: vajon attentátor-jellemű ember-e a barátom, s vajon az irodalomnak van-e ehhez köze?
Bozsik Péter nem szeret mismásolni, mellébeszélni, körülírni, elkendőzni, ,,balladai homállyal' mesterkedni. A konkrét dolgokat szereti: adatokat, tényeket, évszámokat, leveleket. Azokkal tud mesterkedni. Ennek a regénynek egyik legnagyob csodája, ahogyan a dokumkentum-hordalékkal bánik. Sokszor hallgattam szinte a végkimerülésig, majd leestem a konyhában a székről, amikor belemelegedett újabb és újabb kutatásainak, nyomozásainak, könyvélményeinek részletezésébe, Matuska útjának követésébe... S mire, ugyan mire volt jó az egész? Hiszen a végét úgysem tudhatta meg sem ő, sem más. Nem tudjuk, mi lett Matuskával. Ő is tud valamit, én is - ahogyan mindenki, akinek rokona él Csantavéren, vagy ő maga odavalósi. Ahová még a vonat se jár. Mire is volt jó tehát mindez a pontosság, váci utak és könyvtári jegyzetelések, csantavéri pálinkázgatások.
Ez könyvének titka. Noha a konkrétumokat, adatokat szereti, azokkal dolgozik, egyáltalán nem zavarja, hogy amire mindez kifut, megtudhatatlan. Az attentátor életének vége (és a terroroisták életének vége szinte fontosabb egész életüknél) szembemegy, nekifeszül Bozsik egész munkamódszerének, regénye egészét morzsolja fel.
S mégis működik!
Ahogyan írja, úgy göngyöli fel, semmisíti meg mindazt, amit megtudhatunk, amit elgondolhatunk, ami ,,mágikus dokumentarizmusa' által megosztható. Megsemmisíti, hiszen a terroristákkal kapcsolatban egyetlen dolog a fontos, illetve minden más csak úgy válhat azzá, ha azt az egyet tudjuk: meghalt-e. Hogy végezte be. Fogalmunk sincs.
Azért működik, mert szép a nyelve, lírai - nekem olyannak tűnik, pedig a költő Bozsik a legkevésbé lírai - érzékeny és selymes. Matuska gyöngeségei, rejtelmei, lelkének borzasztó zugai, testi vágyai finoman belealakulnak a történelmi háttérbe, azokba a bonyolult és szövevényes évekbe, amelyekről folyton újra kell olvasnunk, mert lehetetlen fejben tartani eseményeit, ellentmondásait, bődületes és felháborító hibáit, butaságait és egy-egy emberben megnyilvánuló nagyszerűségeit.
Bozsik úgy ír történelmi regényt, hogy hősének bensőjében kutat. Agyában, ágyékában, lelkében. Matuska alszik, álmodik, felébred, kiveri az izzadság, tervez, fél... Akár háborúban akár ágyban látjuk az attentátort, ismerjük. Mert olyannak írta meg őt Bozsik, hogy ismerhetjük. Megtette olvasóinak ezt a szívességet. Ha meg nem is érthetjük, mi vitte őt Biatorbágy közelébe, de megismerhetjük azokat a sötét zugokat a lélekben, amelyek némelyeket ilyesmire visznek. A rombolás vágyát megérteni nem lehet. De közelébe jutni igen. És Bozsiknak ez sikerült. A lehető legközelebb került a biatorbágyi rémhez, pillanatokra szerethetővé tette, oldalakon át visszataszítóvá.
Bozsik azt írja a bevezetőben, hogy ,,ha megkérdeznék, miért írtam Matuska Szilveszterről ún. történelmi regényt, nem tudnék rá egyértelmű választ adni.' Ez biztosan így van, a bevezetők arról ismertek, hogy ott az írók őszintén vallanak...
Ha engem megkérdeznének, miért írta meg Bozsik ezt a regényt, egyértelmű választ tudnék adni: nem volt más lehetősége, azért. S eszembe jutna azonnal, ahogyan ott áll a tanszéki könyvtár előtt, cigarettájának hamuja leesni készül (mindig leesni készül), s éppen megváltani akarja a világot, de legalábbis kigyomlálni belőle a meghunyászkodást, gerinctelenséget, hazugságot, társadalmi igazságtalanságot.
Még szerencse, hogy egy regény megszületésére egyáltalán nem kell, hogy legyen egyértelmű válasz.
Viszont az irodalomnak mindenhez köze van. S akik órákon keresztül képesek olyasmiről vitatkozni, mint mágikus dokumentarizmus, azok egyéb gonoszságokra is képesek. De azoknak nincs közük vonatokhoz. Csak mondatokhoz.