Nincs mit mondani. Mindenki elmondott már mindent. Ez szól a televízióból, a rádióból, ez folyik a vízcsapból. Nem, nem és nem! Igen, igen! Nincs mit mondani. Felesleges. Rólunk prédikálnak, nélkülünk. A parlamentben, az utcán, a kocsmákban, mindenütt. Mi nem számítunk, nem is létezünk. Vagy ha igen, hát akkor is és kizárólag erdélyi aspektusból. Bácska leírva. Bánság leírva. Háromszázezer ember kitörölve. Felesleges kommentálni, felesleges nagy szavakat használni, fájdalmunkat, megaláztatásunkat versbe szedni.
Nincs mit mondanom. Egyszerűen visszatetsző ez az egész. A nemzetegyesítés meg a nemzetszétválasztás. Kimondatott végre az, amit eddig is tudtunk. Hazátlanok vagyunk. Románul: bozgorok. Útlevéllel vagy anélkül.
Hogyan fog a többség szavazni? Most még nem lehet tudni. De számít ez? Ezek után számít ez? Engem inkább az érdekel, de nagyon, hogy az az ötvenezer, aki innét elment, vajon hogyan fog szavazni. Mert biztos vagyok benne, hogy lesz, aki közülük nem fog szavazni. Mert lesz, aki otthon fog közülük maradni, de lesznek olyanok is, akik nemmel fognak voksolni. Ne legyenek illúzióink! ,,Nekünk már megvan, nektek meg otthon minek?” Lehet ilyet is hallani, nem is kevésszer.
Dobálóznak itt a számokkal. Az egyik az első nap ezt mondja: kilencvenmilliárd, meg ezek itt mind szülnek, vagy ellenek?! Én nem tudom. Másnap a másik ezt mondja: kilencszázmilliárd, meg ezek mind tébécések meg AIDS-esek! Én nem tudom. Harmadik nap a harmadik ezt mondja: nulla! Ezt sem tudom. Negyedik nap... Negyedik nap pedig minden kezdődik elölről.
Valahogyan nem vagyok kibékülve azzal, hogy itt mindenki rólunk beszél, de nélkülünk. Az országházban, a sajtóban, a televízióban, az utcán, a kocsmában, mindenütt. Csak mi nem vagyunk sehol. Hol vagyunk, kik vagyunk? Hazátlanok vagyunk. Nem kellünk sem ott, itt sem. És azok is bozgorok, akik innét átmentek, és már ott vannak. Ők is azok. Meg azok is, akik a hetvenes, nyolcvanas években azt sem tudták, mi a magyar, ki a magyar. Magyarul beszéltek, de nem éreztek. A Mátyás-pincében mulatoztak, jugoszláv nótát húzattak a cigánnyal, és a vörös útlevéllel hadonásztak. Magyarul beszéltek, de nem éreztek. És most ők is háborognak, beállnak a sorba. Mindannyian. Sokuknak már van a kék útlevelük, ,,érvényes a világ összes országába” felirattal. És ők most szavazni fognak. Magyarságról. Rólunk. Bozgorokról. Bozgor szavaz bozgorról. Leszavazzák, elfogadják? És a mea culpa? Mert itt embereket sárba tipornak. És van, akinek ezt a fejéhez vágják, pedig vétlen. ,,Miért nem kértétek akkor?” -- kérdik. Mit mondhatunk? Hogy bocsánat, azok nem mi voltunk? Miközben pedig nagyon is mi voltunk, ott voltunk.
Rossz a kérdés, nem időszerű! Jó a kérdés, időszerű! Elveszik az otthonunkat, nem veszik el a szavazatunkat! Emberek! Stop! Egy pillanat! Miről beszéltek? Hogyan beszéltek? Miért beszéltek? Nektek ez nem fáj? Nem, nem fáj. Rendben. Elfogadom, még akkor is, ha sok ezzel a bajom. Miről szól ez? Rólunk, rólad? A bozgorokról? Vagy csak a szavazati jogról és a hatalomról? Nem. A szemétdombról. Igen, arról szól.
Ennél mélyebbre már süllyedni nem fogunk. Itt vagyunk. Sorsunk beteljesedett. Legyen. Hivatalosan is bozgorok leszünk. Ha győz az IGEN!, ha győz a NEM! Mindenképpen. Mert itt útlevél egyhamar nem lesz. És ha lesz? Mert itt megbékélés nem lesz. A kérdés csak az: ki kit utál jobban? Ki kinek az ellensége? Ki a mi ellenségünk? Ki a barátunk? Hová mennyünk, mit csináljunk? Itt vernek, ott nevetnek és utánunk köpnek. Köpnek itt is meg ott is. Ha sorakozunk vízumért, ha a határon meglátják a ,,nationalityt”. Nem a cityzenshipet, hanem a nationalityt. Mert ez nem ugyanaz. Nem kellünk. Hazátlanok vagyunk. Ezt tanultuk, itt van bennünk, a lelkünkben. A remény. A remény, az talán élt, de most már meghalt az is. Mert gyűlölettel nem lehet nemzetet építeni, mert sunyisággal nem lehet hazát belakni, mert ostobasággal nem lehet hazudni.
Bozgorok vagyunk. Egy múló pillanat. Túléljük ezt is. A történelem mond majd ítéletet. Rólunk, róluk és rólatok. Mindannyiunkról.
És minő irónia: a bozgorok között is van bozgorabb! Erdély népét siratják, szapulják! Erdély népét mindennap mindennek elmondják. Erdély népe három év múlva az EU tagja lesz. És mi, és mi bácskai és bánsági megvert, megalázott, leköpött, sírjainkból kiforgatott magyarok? Bozgorok a bozgorok között, sorstalanabbak a sorstalanok között. Hiába, a bácskai ember csak ilyen. Szereti a Hargitát, a Mátrát, a Tátrát, a földet, a vizet, a folyót, a virágokat, a felhőt az égen. De a legjobban a földet, a bácskai földet szereti. Amit, most vesznek el tőle. Most, ebben a percben, s nem azok, akik róla szavaznak, hogy kell-e ő, él-e ő, érez-e ő, hanem a másik oldal. A farkasok. A hegyből lezúduló farkasok. Akik most nevetnek. Hogy a nyáj a karámon kívül béget. És nincsen bebocsátás, nincsen segítség, nincsen visszavonulás. Az ajtó becsukódott. A haza már rég elveszett. Nincsen sem itt, sem ott a magasban. Az egy illúzió, csak az van. A föld alatt. Mert vannak ők: a népek, az államalkotók, az állampolgárok és a citoyének, és vannak a bozgorok. Ugye nem jó hazátlannak lenni? Mert nem jó annak lenni, mert nincs mit tenni, el kell menni, de nincsen hova.
Állampolgárság? Ugyan már! Útlevél? Miről beszélsz? Vízum, az igen! És most, igen, most erre itt a ráadás, a diszkrét báj: megszűnik a kedvezményes honosítás. Mert nem EU-standard, mert nem EU-komplex. Mert az olyan, olyan bozgoros. Tíz év kell majd, hogy megkapd a kék útlevelet, a mostani öt helyett. Mert az lehet, hogy ,,magyarnak lenni jó”, de bozgornak lenni bizony nagyon rossz. És legyen minél tovább rossz.
És mondd, kedves barátom, te bácskai gyerek, ki itt születtél, itt nevelkedtél, itt e rónán, láttad, ahogyan a paraszt elveti a búzát, láttad, mert tudom, hogy láttad nap mint nap a tájat, ezt a bácskai tájat, most, hogy pár hónapja te már az vagy, igen, te már állampolgár, vagy álompolgár vagy, te, aki pár napja azt mondtad nekem, hogy NEM!, maradsz ennél a NEM!-nél? Megtagadod anyád, apád, megtagadsz minket? Mert tudod, kedves jó bácskai barátom, világútleveleddel vagy anélkül, itt és ott, meg a világvégén, meg mindenütt, a Mindenható előtt is, te is bozgor maradsz velünk együtt. Hiszen a sorsunk ez: borgornak születtünk, bozgorként halunk. Mert bizony mondom tinéktek földijeim: HAZÁTLANOK VAGYUNK.