A Koštunica-rezsimre és igazmondására jellemző, hogy megígérte: megbízatási idejének lejárta előtt meghozza a vagyon-visszaszármaztatásról szóló törvényt. Tudjuk jól, hogy ez nem történt meg. De nemcsak hogy szavát szegte a kormány, hanem olyan további intézkedéseket is foganatosított, amelyekből normális ember azt a következtetést vonja le, hogy nem is volt szándékában ilyesmit megtenni. Mert ha lett volna, nem adja oda a rendőrségnek a belgrádi Užice utca 15. szám alatti hatalmas épület- és telekkomplexumot, hogy tábornokai számára reprezentatív fogadó-, lakás- és pihenőközpontot alakítson ki, noha a benyújtott bizonyítékok alapján tudhatta, hogy azt visszaköveteli egykori tulajdonosa; maga is felszólította volna az ország leggazdagabb emberét, a bankár, biztosító-, föld- és más ingatlantulajdonos Zeptert, hogy épületeinek egy része csak formailag az övé, mert jelentkeztek egykori tulajdonosai, tehát ne folytassa velük az üzletelést; nem bocsátaná további magánosításra a szerbiai bányákat és elsődleges feldolgozóüzemeket, mert azok nagyobb része egykor magánkézben volt (pl. a bori rézbánya, a kruševaci vagongyár, a rég elkelt beočini cementgyár stb.); s főleg nem ad 20-tól 99 évig érvényes bérletbe több ezer hektár egykor államosított termőföldet újsütetű pénzmágnásainknak.
Mi lesz itt a választások után? Milyen lépésekre szánja el magát a kormány, pontosabban mit mer majd megtenni? Merthogy itt nemcsak egy meghirdetett igazságtételről, hanem olyan lépések megtételéről van szó, amelyek csakugyan olyan hatalmasságok, a szerbek által ,,tajkun”-nak nevezett mágnások érdekeit veszi figyelembe, akik az elmúlt évszázad kilencvenes éveiben gyanús módon tettek szert hatalmas vagyonokra, s pénzükön összevásároltak mindent, ami eladó volt - márpedig az államosított üzemek, bányák, egyéb értékes ingatlanok voltak legkönnyebben és legolcsóbban megszerezhetők! Ezeket viszont most visszakövetelik egykori gazdáik. Sajnos, az az igazság, hogy a tavaly nálunk is összeállított 100 leggazdagabbak listáján alig szerepel olyan név, amelynek viselője ügyesen, jó üzleti érzékkel, tevékenységgel ,,verekedte be magát” ebben a névsorba. Elképzelhetetlen, hogy azok az emberek, akiknek összességükben számosabb és jobban felszerelt őrző-védői vannak, mint a szerbiai rendőrségnek és csendőrségnek együtt, vagy akik, ha úgy érzik, valami hurokféle szorul a nyakuk vagy a csuklójuk köré, nem vetik be az eddig is jól működő lekenyerezési módszerüket - legfeljebb ez többe kerül nekik, mint eleddig. Másrészt vannak itt szinte pikánsnak nevezhető problémák is, amelyek ugyancsak némi elszántságot, következetességet igényelnek. Ilyen például minden nagyobb párt székháza (köztük a DP-é is) vagy az az emlékpark, amelyben Tito síremléke áll...
Ha már pikantériát említettem, hadd nevezzek meg egy jeles visszakövetelőt. Az ezzel foglalkozó liga elnöke az a Vladimir Lešić, akinek felmenője a háború előtt Európa 11. leggazdagabb embere volt, s akinek vállalataiban Jugoszláviában és Európa néhány országában több mint 50 000 ember dolgozott. Tőle a háború után csak a mai Szerbiában 14 gyárat, a főváros központjában 10 hatalmas palotát, középületet, 5 barnaszénbányát, a 84 km hosszú és 14 km széles kosovói lignitbányát, Újbelgrádban több hektárnyi telket (rajta új városrészek épültek) vettek el. Elképzelhetetlen tehát, hogy ezt az embert akár csak megközelítően jól lehetne kártalanítani...
De hadd mondom el (Szerbia kormányának honlapján egymás után megjelenő adatok összegezése alapján), hogy a határidő lejártáig több mint 70 000 restitúciós kérvény futott be (az említett liga szerint legalább ötször ennyiről van szó, mivel egy kötegben, a leggyakrabban, több igény szerepel), az igényelt ingatlanok értéke pedig meghaladja az 50 (a liga szerint 100) milliárd dinárt!
Hogyan és miből lehet ezt visszaadni? A liga mindent természetben követel. Azt mondja, tisztességtelen dolog lenne állampapírokat kiadni, mert ingatag gazdaságunkban, pláne egy újabb nagy infláció esetén - amit nem lehet kizárni - éppúgy elveszik az értékük, mint 1993-ban a bankbetéteké. Azt sem tartja tisztességesnek, hogy az állam költségvetéséből éveken át ,,kártalanítson”. Egyrészt itt olyan emberek adóforintjáról van szó, akiknek semmi közük az egykori nagy vagy kis vagyonokhoz, tehát az adót a maguk életkörülményei és lehetőségei javításának céljából fizetik. Másrészt viszont ha az állam azt a gyakorlatot alkalmazza, mint tette azt a nyugdíjakkal vagy más eddigi adósságával, és netán 20 vagy 30 évben szabja meg a törlesztés idejét, akkor az egykor nagyon gazdagoknak évente még jut is valami, de a kevésbé gazdagoknak aprópénzzel kell megelégedniük.
Márpedig az a ritka kormánytag, aki eddig a téma kapcsán nyilatkozni mert, a vagyonnak legfeljebb a felét ígéri természetben visszaadni, a másik felét pedig pénzben, papírban, a költségvetésből, legkevesebb 20 éves futamidővel. Mint ilyenkor szokás, a fejlett Nyugatra hivatkoznak, például Németországra, ahol még ma is vannak a témában megoldatlan ügyek. Csakhogy ez nem mentség!
Érdemes egyáltalán reményeket fűzni a megtérítés hatásos voltához - az egyszerű emberek számára...?