— Á, nem vagyok én már olyan fiatal — tiltakozik a megjegyzésemre, hogy ilyen helyre a gyerekeket a szülő is elkíséri. — Szeptemberben töltöttem be a huszonegyedik évemet, de már három éve egyedül élek. Nem, nem haltak meg a szüleim, de nekem ez a tény nem sok vigaszt nyújt, egyik sincs ugyanis velem. Sem akkor nem tudtam, sem most nem tudom megérteni, hogy lehet az, hogy két ember, akik szerelemből kerültek össze, évekig együtt éltek, gyerekeket nemzettek, a végén mindent felrúgnak, mintha mi sem történt volna. Ez ugyanis a mi történetünk. A szüleim középiskolai végzettségű, városi emberek, akik elég jól szituált családból származnak. Van egy tágas családi házunk, melyet apám kapott a szüleitől, amikor megnősült. Ketten vagyunk testvérek, a nővérem négy évvel idősebb. Már öt éve külföldön dolgozik, ott is ment férjhez.

A testvérem még itthon volt, én meg középiskolás voltam, amikor éreztük, hogy otthon valami nincs rendben. Először azt hittük, hogy a pénzhiány miatt, anyám ugyanis állandóan azt sugallta apának, vegye fel a magyar állampolgárságot, és menjen külföldre, de apa nagyon szereti a házunkat, a környéket, itt vannak a barátai. Végül anya vette fel a magyar állampolgárságot, és kint keresni kezdett olyan állást, amelyet angolnyelv-tudással be tudna tölteni. Közben a nővérem is kapott magyar állampolgárságot, csak én maradtam kettős állampolgárság nélkül. Én szerb iskolába jártam, és meg voltam győződve arról, hogy az otthon használt „konyhanyelvvel” nem kapom meg az állampolgárságot. A szüleim és a nővérem gyorsan találtak maguknak megfelelő állásajánlatot, és a szüleink ekkor közölték velünk, hogy elválnak. A nővérem hallgatott, de én megkérdeztem, mi a válóok. Anyám azt mondta, ez rájuk tartozik. Ők továbbra is törődnek velünk, szeretnek bennünket, csak éppen egymást nem szeretik már. És elváltak. Apám nem akarta eladni a házat, megkérdezték, maradnék-e egyedül benne. Ők anyagilag támogatnak, csak az a kérdés, feltalálom-e majd magam. Már nagykorú voltam, egy istenért ki nem mondtam volna, hogy félek egyedül. Hát itthon maradtam. És valóban féltem. Volt egy kerékpárom, melyet lánccal és lakattal szoktam bezárni. Ezt a biciklit tartottam eleinte a lépcsőház ajtajában, és éjjelenként mindig odaláncoltam egy oszlophoz, hogy senki se tudjon bejönni.

Rettenetesen nehéz napjaim is voltak. Főleg akkor, amikor valamit nem tudtam, és nem volt kitől kérdeznem. Mert a szüleimet nem akartam felhívni, nem akartam, hogy azt higgyék, nem vagyok képes egyedül fennmaradni. Rengeteget voltam egyedül, lassan elmaradtam a régi haveroktól, a házunkat pedig nem akartam nyilvános kávézóvá tenni. Hiába küldték a szüleim havi rendszerességgel a pénzt, semmi sem tudta nálam pótolni a család hiányát. Ekkor jöttem rá, hogy a szüleinkre mindig szükségünk van, de legjobban talán a „beérésünk” idején, amikor a gyermekkorból átlépünk az igazi élet útjára. De arra még ma sem találtam feleletet, ha erre én magam jöttem rá, hát a szüleim miért nem tudják ezt. Nem akarok semmit a szemükre vetni. Azt sem, hogy az anyám már másik párral jön haza látogatóba, de azonnal szóltam neki, még véletlenül se várja el, hogy az illetőt hajbókolva tisztelem majd. Annyi előnyt hozott nekem a magány, hogy megtanultam főzni, kezelni a háztartási gépeket, a központi fűtés kazánját, megveszem nyáron a fát, összevágom, és berakom a kazánházba. Már nem viszem be a kerékpárt, egyszerűen kulccsal zárom az ajtót. Időnként elmegyek a szomszéd fiúkhoz egy csokornyi beszélgetésre, és ezzel be is fejeződik a társasági életem. Arra is rájöttem, hogy koravén fiú vagyok, hiányos élettapasztalattal. Tudja, ha az ember este egyedül van, rengeteg ideje marad a gondolkodásra. Nem hibáztatom a szüleimet, hiszen minden ember maga állítja össze a számára fontos és megőrzendő dolgok sorrendjét. Arra is rájöttem, hogy én már több vagyok, mint egy felnőtt. Mert az embert nem az évek száma teszi éretté. Elhatároztam, hogy én sem maradok itthon, mert ugyan miért, kiért?! Már rendezem a magyar állampolgársághoz szükséges dokumentumokat. A szüleimmel is közöltem, hogy pillanatnyilag azt fontolgatom, melyik uniós országba vándoroljak ki, hogy még véletlenül se találkozzunk. Tehát a skandináv országok egyike, Anglia és Németország nincs a jegyzékemen. Majd ha már kint feltalálom magam, lesz állásom és lakásom, akkor meghívom őket egy családi összeröffenésre. És én főzöm majd a gálaebédet.