Szajánban a Szerbiai Kolping Társaság székházában mutatták be Gallusz László Elnémult méhzsongás — Tamaskó József életútja című kötetét, melyben méltó emléket állít a méhészek, néptáncosok és népzenészek egyik apostolának. A helyszín sem volt véletlen, a szajáni Kolping-család ugyanis nagyon aktív méhésztevékenységet folytat. A szerzővel Ternovácz István újságíró beszélgetett.
„Az évtizedeken át méltatlanul elhallgatott gombosi Tamaskó József (1897—1968) a vajdasági magyarság történelmi jelentőségű személyisége volt, aki I. világháborús hadirokkantként és hallássérültként küzdötte fel magát először a gombosi, majd a délvidéki magyarság hittérítőjévé, abban az értelemben, hogy el tudta hitetni az elbizonytalanodott emberekkel, hogy szakmai és gazdasági tekintetben is van értelme a fennmaradásért vívott küzdelemnek a legnehezebb körülmények között is. Személyes példát szolgáltatott ehhez.
Erős hitének köszönhetően, alacsony fokú képzettsége ellenére (hat elemit végzett) vált a térség egyik legjobb gyakorló méhészévé, majd méhész szakírójává, lapszerkesztőjévé és előadójává. Kerékpárjával évtizedeken át járta Vajdaságot, magával ragadó előadásmódjával el tudta hitetni a nélkülöző emberekkel, hogy a két világháború között, majd a második világégés utáni mélyszegénységben is van értelme méhészkedni és az ágazatban boldogulást keresni. Azt is megmutatta, hogy miként. Azok közé tartozott, akik meggyőződéssel vallották, hogy nem az elvándorlás vezeti el az embert a boldoguláshoz. […] Tamaskó József, aki a tárogatót is kiválóan kezelte, hadirokkantként és hallássérültként nem csak a méhek zümmögéséből tanult meg képletesen olvasni, ezenfelül arra is futotta fizikai és lelkierejéből, hogy az embert próbáló időben mozgatórugójává váljon a gombosi magyar művelődési életnek. Ő keltette életre a később egész Vajdaságot behálózó Gyöngyösbokréta mozgalmat, a délvidéki magyar népzenészek és néptáncosok sok ezer embert megmozgató, évente megtartandó szemléjét, mely ma a legtömegesebb és leglátványosabb kulturális rendezvénye közösségünknek” (részlet Ternovácz Istvánnak a könyvhöz írt előszavából).
A megjelenteket Tóth Zoltán, a helyi közösség tanácsának elnöke, Kormányos Katona Gyöngyi, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet igazgatója és Nagy Miklós, a Vajdasági Agráregyesületek Szövetségének elnöke köszöntötte.
Kormányos Katona Gyöngyi, Ternovácz István és Gallusz László
A könyv ötlete a Vajdasági Agráregyesületek Szövetségétől ered, mely egy jeles, vajdasági származású, a mezőgazdaság valamelyik területén tevékenykedő, maradandót alkotó személyről szeretett volna kiadványt létrehozni.
— Több ötlet merült fel, és ezért esett a választásunk Tamaskó Józsefre, mert ő, amikor visszatért az I. világháborúból, és egy új környezetben találta magát, elszakítva az anyaországtól, nem azon gondolkozott, hogy elmenjen, hanem azt szorgalmazta, hogy itt kell megteremteni a boldogulás feltételeit. Többek között méhészettel kezdett foglalkozni, több méhészszaklapot jelentetett meg, valamint megalkotta azt a kaptártípust, amelyet róla neveztek el, és még ma is használják. Biciklijével bejárta az egész Vajdaságot, lelkesítette az itt maradt magyar embereket, biztatta őket, hogy a mezőgazdaság mellett a méhészetet is vegyék fontolóra — hallottuk Nagy Miklóstól.
A szajáni közönség
Kalapis Zoltán Életrajzi Kalauzában átfogó írás jelent meg Tamaskó Józsefről, valamint az elmúlt száz évben Vajdaságban több méhészújság és -kiadvány váltogatta egymást, melyek a beszélgetések mellett bőséges adatforrással szolgáltak Gallusz Lászlónak a kutatása során. A méhek és a méhészet jelentőségét egy Einsteinnek tulajdonított mondással indokolta, mely szerint ha a méhek kipusztulnak, az emberiség néhány éven belül eltűnik a Földről.
— Jelenleg ott tartunk, hogy a beporzó rovaroknak mintegy 75 százaléka már eltűnt. Szerencsére a háziasított méhek ellenállóbbak, mint a vadméhek, hiszen mintegy 20 000 vadméhfaj már nem létezik. A Brit Királyi Földrajzi Társaság 2019-ben a Föld legfontosabb élőlényeivé nyilvánította a méheket. Nem véletlenül, hiszen a világon 90 millió kaptárral méhészkednek, és mintegy 2 millió tonna mézet állítanak elő a méhészek ingyen napszámosai — ez az adat a természetes mézre vonatkozik. Ma egy olyan emberről szeretnék önöknek beszélni, aki az egész életét a méhészetnek, ezen belül pedig a méhek kényelmét szolgáló méhlakás kifejlesztésének, emellett a népművelésnek és sok egyébnek szentelte. Én Tamaskó Józsefet csak hallásból ismertem. Újságírói pályám alatt nagyon sokszor jártam a gombosi méhészeknél, akik nagy tisztelettel emlegették „a mi Józsi bácsinkat”, de így nevezték azok a vajdasági méhészek is, akik a kaptárával dolgoznak. A híres Tamaskó-kaptár főleg a Duna mentén terjedt el, de Vajdaság szinte minden részében megtalálható. Tamaskó József nehéz, öntörvényű, megalkuvást és ellenvetést nem tűrő személy volt, de szerette az embertársait. Mindent megtett azért, hogy az emberek a méhészetben minél jobb eredményeket érjenek el, és hogy a magyar népi kultúrának ez a szegmentuma Gomboshoz kötődve fennmaradjon, illetve virágozzon. Aztán méltánytalanul egyszerűen elfeledték, és több mint negyven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a gombosiak rádöbbenjenek, élt közöttük egy ilyen ember, aki a vajdasági méhészetben és a gazdaságban is letette a névjegyét. Tarthatjuk gyakorló méhésznek, konstruktőrnek, szakírónak, hajómalmosnak, népművelőnek, az önkéntes tűzoltó testület patrónusának, de én Tamaskót mindenekelőtt embernek ismertem meg. Az írásaiból és az elmondott történetekből tudom, hogy soha nem az elismerések elnyerése vezényelte a közösségi munkában. Belső kényszerből tette a dolgát, gyakran mélyen a zsebébe nyúlva támogatva azt, amit fontosnak tartott. Megpróbálta egész Vajdaságban egy csapatba szervezni a méhészeket, az egyesületeiket, hogy a munkájuk hasznát ne mások, például a kereskedők fölözzék le — mesélte Gallusz László.
Gallusz László
Végezetül a sokáig elmaradt megbecsülés pótlása is megtörtént, hiszen 2013-ban, amikor Gombos adott otthont az 50. Gyöngyösbokrétának, emlékhelyet állítottak Tamaskó József tiszteletére. Most már van hol főt hajtani az előtt, akiről Eszes László 1955-ben a Méhészetünk szakfolyóiratban így írt: „Becsüljük meg azt, aki közülünk való.”
A beszélgetés során számos érdekesség hangzott el Tamaskó József életéről, és az ilyen laikus hallgató, mint amilyen én is vagyok, azt a következtetést vonta le, hogy a könyvet azoknak is érdemes elolvasniuk, akiknek semmi közük sincs a méhészethez.
Az adatgyűjtésben a Vajdasági Agráregyesületek Szövetsége, a gombosi Klenanc József, Molnár Tihomir, a Péity család, valamint Heinermann Péter és Stefánia nyújtott segítséget. A kötet fényképanyaga a szerző felvételei mellett a gombosi tájház, a Péity család, Klenanc József és a Gombosi Önkéntes Tűzoltótestület gyűjteményéből származik.
A könyv elkészülését a Tartományi Művelődési, Tömegtájékoztatási és Vallási Közösségi Titkárság, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága, a Bethlen Gábor Alapítvány és a budapesti Agrárminisztérium támogatta. Megjelentette a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, a kiadvány szakmai partnere a Vajdasági Agráregyesületek Szövetsége volt. Az Elnémult méhzsongás a tudományos és értekező prózai művek, szakkönyvek, felsőoktatási kiadványok kategóriájában elnyerte a Szép Magyar Könyv Díjat.
A szajáni könyvbemutatón Kószó Henrik citerajátékkal mutatkozott be, Bobojcsev Réka és Lévai Elvira pedig népdalokat énekelt.
Tamaskó József emlékhelyét 2013-ban a bajai Szent Andor Mézlovagrend tagjai leplezték le (A Hét Nap felvétele)
