Bátorság - hősködés nélkül
Csorba Béla: Egy végjáték kezdete. Osiris Könyvkiadó,
Budapest, 2002.
Csorba Béla könyve a szerző élményeit írja le Jugoszlávia bombázásának hónapjaiban. Az író - ahogyan a bevezetőben olvassuk - sem önmagát, sem az olvasóját nem áltatja a teljes objektivitás illúziójával. Annál kevésbé, minthogy a naplót politikai okok miatt nem volt ildomos teljes egészében megjelentetni, sőt talán írni sem. Mert a naplóíróra bármely pillanatban rátörhettek a rendszer vérebei s a papírra vetetteknél keményebb indulatkitörésekre bukkanva elbánhattak volna Csorba Bélával.
Nyilvánvaló azonban, hogy inkább a politikusokra vonatkozó kitételek, mint a kifejezésbeli nyerseség miatt nem kerülhetett kiadásra teljes egészében a napló. Mert az író már a kilencvenes évek elejétől - halálhajókat fenyegető jéghegycsúcsát az addig kevésbé érzékelhető, víz alatti nemzeti résszel együtt - az egyetemes magyarság egyik leghitelesebb értelmiségi magatartását építette ki magának (de korántsem önmaga hasznára) a Délvidéken. Ez a ,,fölöttes én' a helyi, a provinciálisnak mondottnak s az európai, valamint az egyetemes humánumnak a szintézisét jelenti. Ezzel együtt pedig magabiztosságot, és - a nagyképűséget elkerülendő - az önironizálás jogát is. Így tág tere nyílik a humorizálásnak, mely a szellemesség okán az esetenkénti személyeskedést is elfeledteti velünk. S azt a tényt is, hogy noha a szerző nem pártkatona, végül is egy ellenzéki magyar párt alelnöke, akinek a szerepköréből következő okai is vannak elsősorban a domináló pártra, a VMSZ-re való neheztelésre.
Emberfeletti lenne Csorba Béla gerincessége (tekintettel arra, hogy Temerinben legfeljebb a szórványaink egyik középpontjában érezheti magát), ha nem tudná maga körül a hozzá hasonlóan gondolkodó magyarok kis csoportját. Ez a támasz oly nagy hatósugarú szellemi és közetikai szabadság megvalósítására adott lehetőséget, hogy a tömbben élő magyarság értelmiségi köreiben is párját ritkította.
Csorba Béla tárgyilagosságra törekedve, de a hatásvadászat eszközeit gondosan mellőzve, minden számára fontos egyéni, családi, közösségi érték folyamatos vagy pillanatnyi veszélyeztetettségéről beszámol a naplójában. Dühöng, amikor napról napra tapasztalja: a magyarországi média nem tudja vagy nem akarja fölmérni a vajdasági helyzetet, ill. annak lehetséges és a délvidéki, valamint az egyetemes magyarság számára legmegfelelőbb megoldását. Nevet a hatalmuk megvédése érdekében lojalitást lihegő, demagóg módon állást foglaló politikusainkon. Zokog, amikor a délszláv rezsim pribékjei megakadályozzák, hogy ellátogasson Magyarországra a haldokló édesanyjához.
Annyira megnehezítettek a körülményei, oly nagy jóhiszeműséggel védi (a többnyire joggal közérdeknek tartott) igazságait, hogy az alkalmi leegyszerűsítéseit is megbocsátjuk neki. Azt pl., hogy a tömbmagyarság területi autonómia-igénye a szórványmagyarság érdekeinek a föladását jelentené. Vagy hogy a naplóban hangoztatott személyi autonómia igényében nem kap kellő nyomatékot a magyar egyetem és oktatási rendszer terve.
No, de embertelen lenne ilyen kultúrpolitikai leegyszerűsítés alapján (kicsinyeskedve) ítélkezni afölött, akit nem csupán a rakéták fenyegetnek, a robbanások riasztgatnak s fölöltözve alszik, hanem a falubeli (és nemcsak falubeli) szerbek, sőt némely magyarok is. Aki kis csoportjával fehér hollónak érzi magát Közép-Kelet-Európának e térségében. Pusztán az igazságától fűtötten reménykedve a nacionalista diktatúra bukásában és egy emberközpontú magyar és nem magyar kultúra megteremtésében a Délvidéken.