A húsvéti tojásfestés sokszor hosszú, pepecselős munkát kívánt az embertől: először is fűszálakat, érdekes formájú leveleket, virágokat kellett gyűjteni, majd megkeresni azokat a nejlonharisnyákat a fiókokban, amelyeken felszaladt a szem. Szétvágni, belecsavarni a tojást, melyre ráerősítettem a levelet, virágot, és beleengedni kiskanállal vagy a harisnya szélét fogva a vöröshagyma héjával megszínezett vízbe. De „hagyományos”, boltban vásárolt porral is festettünk, kis képecskéket is vettünk hozzá. Amikor ez mind megvolt, még azt is meg kellett határozni, melyik tojást adjuk ajándékba a locsolóknak, melyik marad meg díszként, és melyiket lehet megenni (természetesen kizárólag azt, amelyiket a vöröshagyma héjából készült lével festettünk be).  

És akkor még a fészekgyártás a nyuszinak! Itt már jól átgondolt időbeosztásra volt szükség: pénteken az egyik mama, szombaton a másik mama, és mindemellett még anyu konyhája, ha belefér a tervbe. Mindez hozzátartozott a húsvéti felkészüléshez, ahogyan az is, hogy a család együtt menjen templomba, utána pedig együtt ebédeljen.

Aztán fokozatosan elmaradozott az én nagy, húsvét előtti munkaakcióm, kezdtem „felnőni”, elérni abba a korba, amikor a valóságost, a kézzel foghatót, a szemmel láthatót keressük. A tojásfestéssel töltött időt már inkább másra fordítottam.

Mi maradt mindebből mára? Mit adhatok át a gyermeke(i)mnek? Bízom benne, hogy egyszer, felnőttként, az én gyerekem is egy íróasztal előtt görnyedve ír majd hasonló sorokat, visszaemlékezve kedves élményeire. Ehhez azonban az kell, hogy most, a jelenben, újra felfedezzem magam is az ünnep varázsát.

Éppen ezért, azt hiszem, itt az ideje a számítógép előtti merengés helyett inkább a tettek mezejére lépni, és elindulni barkát szedni, begyűjteni a leveleket, virágokat, hogy hímes tojásokkal együtt a húsvét meghitt hangulatát, Krisztus szent áldozatának emlékét visszacsempésszük egy kicsit a mába is.