Csibri Zsolt édesanyjával, Rózsával a dreai szülőháza előtt...

Régóta foglalkoztat a nyomasztó kérdés: vajon mi történt azokkal az alig nagykorúvá lett fiatalemberekkel, akiket 92-ben a rendes katonai szolgálatuknak csaknem a kezdetén vezényeltek ki a frontra, ,,téves csataterek'-re, s a csodával határos módon megúszták élve? Hogyan alakult a sorsuk, leküzdik, leküzdhetik-e valaha is a szörnyű traumákat, melyeket átéltek, be tudnak-e illeszkedni teljes értékű emberként a közösségbe újra? Egyre nyilvánvalóbb ugyanis, hogy nemcsak az ő életüket, hanem egész családokét törte kerékbe, tette tartósan tönkre a háború, hogy a ,,balkáni szindróma mindennapjaink tartozéka lett.
A dreai Csibri Zsolt (34) tizenkilenc évesen járta meg a poklot. Kis idővel azután, hogy megérkezett a valjevói kaszárnyába - szinte semmilyen kiképzést nem kapva -, kikerült a horvát frontra. Négy hónap múlva Ójankovácnál telibe találták az ágyút szállító teherautójukat. A mellette álló két bajtársát darabokra tépte a lövedék, ő sebesüléssel megúszta: a szemébe fúródtak repeszek, és két ujját elveszítette. A testét úgy-ahogy rendbe tették az orvosok, a látása nem károsodott túl nagy mértékben, a lelkén esett sebek azonban talán sohasem gyógyulnak be.
- Egy teljesen megváltozott ember jött haza a háborúból - mondja könnyezve az édesanyja. - A valamikori nyugodt, kiegyensúlyozott, a jó szóra hajló fiunkból lobbanékony, ideges, a helyét nem találó ember lett. Hazajön, lehúzza a redőnyt, és levágódik az ágyra... Fiatal vagy még, előtted az élet, ha másért nem, a két gyerekedért küzdened kell, mondogatom neki, de hiába. Bármit tanácsolunk is, nem jó, semmiben nem lát jövőt... Akik a nagy vezér koporsóját csókolgatták Požarevacon, biztosan nem azok voltak, akiknek a hozzátartozói ott harcoltak a tűzvonalban. A tolókocsis rokkantak mért nem vonultak fel?! Istenem, hogy mi mindenen estünk át 92 óta! Mindig csak rettegtünk érte, mentünk utána. Szégyen, de bevallom: idegnyugtatón élek...
Jóképű, intelligens, Toldi Miklós-alkatú fiatalember. Az általános iskolában Vuk-díjas, a középiskolában egy négyessel diplomázik. Orvosnak készül, az újvidéki orvostudományi kar első évén minden vizsgát idejében letesz. Aztán úgy gondolja, inkább Pesten folytatja a tanulmányait, ahol nagyobb lehetőségek vannak a színvonalas képzésre, de valakik bürokratikus hozzáállása miatt nem jön össze a dolog, és behívják katonának. S itt kezdődik a pokoljárása. Ezt mondja:
- Harmonikus családi életet éltünk, a traktorista édesapám kiérdemelte a Jugoszlávia legjobb kombájnosa címet (mellesleg Tito is meghívta egy fogadásra), édesanyám pedig egészségügyi nővérként dolgozott 35 évig itt Dreán. Nem szűkölködtünk semmiben sem. Amikor kivezényeltek a frontra, az olyan volt, mint mikor a kis bocit elszakítják az anyjától, és kihajtják a vágóhídra... Azokat a szörnyű eseményeket sohasem lehet elfelejteni, bárhogy szeretnénk is. Nem fogja elhinni, amit most mondok: ha az önkéntesek nem lettek volna, akkor mi valamennyien ott veszünk. Rajtuk kívül velünk nemigen törődött senki. Számtalan alkalommal megmentették az életünket. Tapasztalatlanok voltak az elöljáróink, mi meg sokszor még azt sem tudtuk, hova kell lőni... Két hónap harc után elmehettünk egy kis szabadságra. Pénzzel elláttak bennünket bőven, 500-600 márkát kaptunk havonta, de ki törődött közülünk akkor a pénzzel, amikor azt se tudtuk, visszatérünk-e még. A bajtársiasság volt az egyetlen érték, amibe kapaszkodhattunk. Egymagam voltam magyar a valjevói hadtestben, és mondhatom - egy ember heccelődésén kívül - soha semmilyen megkülönböztetés nem ért ezért. Sőt, amikor megsebesültem, három bajtársam egyszerűen otthagyta a csapatot, és eljött Belgrádba, a Katonai Akadémia kórházába meglátogatni, a dezertálás vádját kockáztatva értem. Azóta is tartjuk a kapcsolatot. Itt voltak a lakodalmamban... Lelkileg össze vannak törve ők is, még jobban, mint én, valahogy semmi sem sikerül nekik.
Hosszú ideig minden éjjel rémálmai voltak, de még mindig előfordulnak, indokolatlan félelemérzet vesz rajta erőt, ilyenkor kiveri a hideg veríték, összevissza kalapál a szíve. Attól való félelmében, hogy zárt osztályra kerül, ellenszenvet érzett az orvosságok iránt, szívesebben csillapította a nyugtalanságát borral. Egy alkalommal a gunarasi kocsmában iszogatott a cimboráival, és a zenészek, meglátva őt, szokás szerint azonnal rázendítettek a nótájára, hogy: ,,Volt egyszer egy hadnagyocska... meg arra, hogy: ,,Nem lesz egy tenyérnyi föld sem majd a síromon, elesett bajtársak teste lesz a vánkosom, aztán gondoltak egyet, és úgy italosan beültek a kocsiba, eljöttek Szabadkára egy barátjukért. Habár nem volt engedélye, Zsolt vezetett. Visszafelé menet nem tudott bevenni egy hajtűkanyart, s belerohantak egy teherautóba. A mellette ülő barátja szörnyethalt, a többiek megsérültek. Jómagának hat helyen eltört a sípcsontja, mindkét forgója kiugrott a helyéből. Újra tanult járni. De nem ez volt a legnagyobb baj, hanem az, hogy háromtól tizenöt év börtönbüntetést kaphatott a történtekért. A bírók szívét talán az lágyította meg, hogy ügyvédje tanácsára ezzel védekezett: a harctéren senki sem kérdezte tőle, van-e engedélye a katonai járművek vezetésére, sőt parancsba adták, hogy vezessen. Egy évet kapott, ebből nyolc hónapot és öt napot ült le, a jó magaviseletéért előbb hazaengedték.
Továbbtanulásra nem gondolhatott, az átéltek miatt jócskán megbomlott a koncentrációs készsége. Aztán úgy érezte, szerelmes lett, házasságot kötött. Gondolta, végre sínre kerül az élete. Kimentek a nővéréhez Németországba, munkát vállaltak, de a felesége nem tudott megszokni ott, hát visszaköltöztek. Két gyerekük született, aztán szétesett a házasságuk. Mint mondja, részben az ő ,,új természete, részben a felesége hibájából. Egy elveszett pillanatában öngyilkosságot kísérelt meg.
Aztán lett még egy peres ügye: egy topolyai vendéglőből kijövet magyarul köszönt el. Ezt hallva felugrott az ott ülő három katonatiszt egyike, mondván: ,,Kome on majku psuje?! (Kinek szidja ő az anyját?!) És agyba-főbe verték. Egyiküknek, aki bevallotta, hogy mérgében meg akarta ölni, felmondtak a hadseregnél, a pör azonban tovább folyik. Riportalanyunkat ismét toldozták-foldozták az orvosok, egyik szemének könnyvezetékén azonban nem tudtak segíteni, időről időre hirtelen elkezd ,,sírni.
Nincs olyan menő vállalkozás, véli, amivel ne próbálkozott volna meg, hogy a katonaságtól kapott 13 000 dináros nyugdíj mellett eltarthassa a családját: gázolajat hordott át a magyaroktól, bikákat vásárolt fel és adott tovább, németországi gépalkatrészekkel kereskedett... De egy üzlet sem volt az igazi, ami jövedelmezett volna. Szerencsére most is vannak tervei, a pálinkafőzés nem rossz üzlet, véli, a dreai ház mellett szépen növekednek már a szilvafák. A többi terve maradjon titok. Isten segélje hozzá sikeres megvalósításukhoz!
Ui. Most kaptuk a hírt, hogy 13 évi pörösködés után a valjevói bíróságon végre megszületett a döntés: az állam egy szép összegű kártérítést köteles fizetni Csibri Zsolt katonának az átélt és benne tartósan nyomot hagyó megrázkódtatásokért, életminőségének 50 százalékos csökkenéséért. De van-e olyan pénz, amivel meg nem történtté lehet tenni a megtörténteket?