Bácskában és Bánátban az újévvárást régente mindig hangos kacagás, víg zeneszó és pajkos keringőzés jellemezte. Az óév utolsó órái rendszerint zajosak voltak mindenfelé. Jókedvűen búcsúztatták az óévet, mely helyet adott a reménykeltő, szebbnek és jobbnak hitt új esztendőnek…

Valahogyan íratlan szabály, hogy a múlt temetésénél és a jövő életre keltésénél mindenki jelen szeret lenni. A lélekbúvárok szerint mindez a csodát váró világ, az önmagát ámító ember örök hiszékenységének kifejezése. Az emberi lélek rejtett zugaiban lappanghat valami ősi, kiolthatatlan optimizmus, tántoríthatatlan remény, hogy az új év szebb és boldogabb lesz minden eddiginél.

Mulató, vidám, becskereki társaság (1910 k.) (ifj. Oldal István felvétele)

Azt hisszük, hogy a soron következő szilveszter különbözik az előzőektől, és hogy éjfélkor, amikor a lámpák kialusznak, valami fontos állomáshoz, határkőhöz érünk, mely új korszakot nyit életünkben. Talán éppen azért oly vidámak mindig a szilveszteri estélyek.

Az újévvárás színhelyei a különböző egyleti helyiségek, kaszinók, kocsmák és vendéglők voltak, ahol az új esztendőt vidám zeneszóval, tombolával és változatos műsorral köszöntötték. Dal- és táncestélyek szervezése volt divatban, tréfás kuplékkal, kacagtató, rövid színházi jelenetekkel és humoros szavalatokkal fűszerezve.

A Szabadka és Vidéke írta 1879 elején, hogy „szilveszter estéjén igen kedélyes táncvigalmat rögtönzött városunk ifjúságának egy része. A táncvigalmon, amely egészen családias jellegű volt, szépeink nagy számmal jelentek meg és kedves jelenségük, fesztelen és lekötelező modorukkal a megjelenteknek sokáig kellemes emlékben maradt estét szereztek. […] A társaság csak újév hajnalán és együttesen vált meg a táncteremtől.”

Régi újévi üdvözlőlapok

A szabadkai Katolikus Legényegylet 1894 szilveszterén „szavalattal egybekötött színi előadást” rendezett, mely iránt oly nagy volt a közönség érdeklődése, s oly sokan jelentek meg, hogy az egylet terme zsúfolásig megtelt. Sokaknak helyszűke miatt haza kellett menniük.

Bánátban, Nagybecskereken is mindig vidámak voltak az újévvárások. 1894-ben a Torontál híradása szerint „csekély kivétellel az egész város mulatott”. A Korona Szállóban megrendezett esten dr. Brájjer Lajos Amerikai utazás Nagybecskereken címmel „egy éles szatírával megírt humoreszket” olvasott fel. Utána Grünbaum Arnold humoros produkciókat adott elő zongorán, „amiket a közönség az előre kiosztott és az előadó által felettébb elmésen összeállított szöveg segítségével folytonos derültségben hallgatott végig”. Ráadásként Grünbaum még egy „kefe-hangversenyt” produkált, a közönség zajos tetszése közepette.

Újévi bohócok (1905) (ifj. Oldal István felvétele)

1898 szilveszterén a Nagybecskereki Olvasókörben volt a legsikerültebb a mulatság. Az est fényét fokozta, hogy az újévi tombolán csaknem 500 szebbnél szebb tárgyat sorsoltak ki. 1901 végén a Bega menti városban a leglátogatottabb a zenekedvelők egyesületének estélye volt, melyet a kaszinó termében tartottak. „Ember ember hátán tolongott. Négyszáz ember szorongott a szűkké lett helyiségekben, az asztalok körül s kacagva tűrte a jókedv a hőséget, a szivarfüstös, fojtó levegőt.” A változatos műsor után reggelig tartó tánc volt.

1909-ben is zajos jókedvvel köszöntötték az új esztendőt a becskerekiek. „Öt külön mulatságon vigadtak a mulatók, azonkívül pedig tömve voltak az összes kávéházak és vendéglők is, ami élénken bizonyítja azt, hogy elég mulató ember akadt, aki az újesztendőbe vidáman akart átvonulni, abban a babonában reménykedve, hogy az egész esztendő olyan vidám lesz, mint az első napja.” Január 2-án este egyébként a becskereki fiatalok vidám csoportja a főutcán szánkorzót szervezett, mely igen látogatott volt.

A bőséges újévi lakoma sokféleségében rendszerint a malacpecsenye (valamint sok minden más változata a pecsenyének), a szárma, illetve a hal dominált. Szilveszter előtt a vidéki rokonoknak, ismerősöknek illett újévi üdvözlőlapot küldeni, melynek nagy hagyománya volt, s ugyancsak nagy választéka is. A nyomdatechnika remekei voltak ezek a (szimbolikus elemeket tartalmazó) lapok, melyeket a címzettek rendszerint külön albumban őriztek éveken át.

Az új év köszöntésének elmaradhatatlan része volt a hagyományos szilveszteresti áldás is. Ilyenkor megteltek a templomok hívőkkel, akik ünnepi csendben s áhítattal hallgatták a lelkész szavait. A Szabadka és Vidéke szerint 1896-ban, „szilveszter este a Teréz templom zsúfolásig megtelt ájtatos közönséggel. Ekkor különben minden templom telve van, mert ilyenkor van az évvégi hálaadás. A szilveszter estén a Teréz templomban Mamuzsich Mátyás prépostplébános magvas beszédet mondott és utána fényes segédlettel lett megtartva az év végi Te Deum.”

Szorosan a polgári szokáskultúrához tartoztak az újévi tisztelgések, gratulációk, rendszerint ezekkel kezdődött az új esztendő, melynek első reggelén egymásnak adták a kilincset a hivatalos és a nem hivatalos gratulánsok. Ez Vajdaság-szerte elterjedt szokás volt — nem illett kihagyni. E protokolláris jókívánságok különösen a városokban és a megyeszékhelyen voltak jellemzőek, ahol rendszerint megjelent a megyei elöljáróság és a városatyák színe-java. Nagybecskereken például újév reggelén a megyei tisztikar és a város előkelő polgárai nagy számban, testületileg tisztelegtek a főispánnál (más településeken a városi adminisztráció tagjai a polgármesternél tették tiszteletüket). A megyei tisztikart rendszerint az alispán vezette a főispánhoz, s ugyancsak ő tolmácsolta a testület nevében az újévi jókívánságokat.

A tisztikarhoz csatlakoztak a városi törvényszék dolgozói, az adófelügyelők, a kincstári alkalmazottak és a helyben állomásozó ezred tisztjei is. A tisztelgők legtekintélyesebb tagjait (mintegy negyven személyt) a főispán hagyományosan ebéden látta vendégül, melyen alkalmi pohárköszöntők hangzottak el. Néha olyannyira jól sikerült az ebéd, hogy estébe nyúlott, és vacsorával ért véget — az éjfél utáni órákban.

A XIX. század utolsó éveiben az újságok kesernyésen róják fel „a b.u.é.k. betűs névjegypazarlást”, valamint az új év köszöntésével járó „zaklató adóztatást”. Mint olvassuk, „házmester-, udvar-, kémény- és utcaseprő, köz-, magán és hivatalszolga, levél-, távirat- és újságkihordó, hordár, nyugalmazott kocsis, házcserepező, utcakövező, vasúti pályaőr, erdőcsősz, pecér, sírásó…állít meg bennünket az utcán, s meg nem szabadulunk, míg készpénzzel meg nem váltjuk magunkat.” Azok a közhivatalt viselő személyek, akik el akarták kerülni az újévi gratulációkkal járó zaklatásokat (pontosabban a gratulációkért járó, kötelező pénzadomány fizetését), megtehették úgy, hogy előtte jótékonykodtak: a polgármesteri hivatalnál vagy a helyi lap szerkesztőségében megfelelő összeget fizettek be jótékony célra, és ezzel mentesítették magukat az erőszakos (értsd: pénzkérő) újévi gratulációktól. Nos, 1880 táján terjedt el vidékünkön is széles körben e módja az újévi gratulációktól való mentességnek. A Torontál című becskereki lap korabeli megállapítása szerint „azon szokás, hogy jótékony czélra tett adományok által, magukat egyesek a tisztelgés kötelezettsége alól mentesíteni kívánják, más városokban és vidéken is mindinkább gyökeret ver”.

Az újév beköszöntével a helyi lapok is rendszerint elmerengtek azon, vajon jobb vagy rosszabb év előtt állnak: „Lehet-e örülni az új évnek, amely ma éjjel ránk köszönt? Van-e okunk rá, hogy boldog lelkesedéssel köszöntsük, hogy üdvrivalgással fogadjuk? […] Nem járunk-e majd úgy ezzel is, mint a távozóval, hogy örültünk mikor jött, de még jobban örülünk, amikor elmegy? Van-e okunk remélni, bízni, hinni a közelgő évben, amely talán még nagyobb gondokat hoz, mint az elmúló?”

Az „újévi gondolatok” között mindig meghúzódott az idő múlásának ténye, meg az emberi lét végessége is: „Az ember örül az újévnek, de nem veszi észre, hogy ez is épp oly sebesen fog elmúlni mint a többi: nem veszi észre, hogy ez az újév csak kezdete egy újabb ó-évnek. Mi az idő? Rohamos egymásután következése, elmúlása a dolgoknak, folytonos eltűnése a jelennek, szakadatlan elmúlás.”

Természetesen, a korabeli sajtóból sohasem maradtak ki az új évvel kapcsolatos reményteljes elvárások sem. A Szabadkai Friss Ujság 1902 elején fogalmazta meg az alábbi örök érvényű sorokat: „Legyen békesség! Ez legfőbb óhajunk. Szeressük egymást, segítsünk egymáson. Ne a harag, az irigység, a gyűlölet legyen a tanácsadónk, kergessük pokolba, aki ezt hirdeti, hallgassunk a szeretet tanácsára.”

Irodalom: Németh Ferenc: Régi szilveszter-estélyek, Magyar Szó, 1985. dec. 28.; Németh Ferenc: Polgári szokáskultúra a 19. századi Bánátban. In: Elfelejtett arcok, történetek, események. MTTK, Szabadka, 2015, 27—40.; Szabadka és Vidéke, 1879. jan. 5.; 1894. jan. 6.; 1896. jan. 5.; 1896. jan. 5.; 1897. jan. 10.; Szabadkai Friss Ujság, 1902. jan. 1.; Torontál, 1894. jan. 2.; 1898. jan. 3.; 1902. jan. 2.; 1910. jan. 3.