A vészcsengő pénteken délben megszólalt: kiderült, nincs támogatás! Útiköltségre senki nem tud áldozni, ezért hirtelen mindenkinek más tennivalója akad. Itthonról tehát csak négyen mehetünk Budapestre. Egy autóval. Józsi, Emese, Annamária meg természetesen én. Azonnal lemondom a már lefoglalózott autóbuszt. Most mi lesz? Márpedig szombaton este ott kell lennie a stúdióban harminc szurkolónak! A műsor nem áll meg! Azért sem! A kislány nem tudhatja meg, hogy valami nem stimmel itthon, hisz az befolyásolhatja a szereplését. Ha tudnám, honnan vehetnék huszonhat embert! Ilyen többször nem történhet meg. Ezentúl másképp szervezem meg az utat. Csak tudnám, honnan huszonhat belevaló ember? Egy pillanat rövidzárlat, majd kipattan az ötlet. Igen! A jó barátok. Békésszentandrás, Szombathely! A telefon után nyúlok, és tárcsázok...
- Halló, Ákos, kérlek, segíts, bajban vagyok!
- Üdvözöllek, drága! Miben segíthetek?
Bár most a vonal másik végén egy tekintélyes szombathelyi üzletember áll, az én tudatomig a gyermekkori kedves barát megnyugtató hangja jut el. - Ákos, nekem holnap estére huszonhat ember kell a Tv2 stúdiójába! Huszonhat lelkes szurkoló, akiket a lányom felismer a nézőtéren! Békésszentandrásról már jönnek nyolcan. Tudnál hozni még tizennyolcat Szombathelyről?
- Meglesz, drága, mindent megteszek! Te, ez nagyon fontos. Az a lány többet tett Kishegyesért abban a két percben, mint mi többiek együttvéve. Az unokaöcsém szerint is Magdi a legjobb. A kocka el van vetve, itt már csak a KI-KÁ-nak van dolga!
- Ó, hát ne túlozz! - mondom. - Azért ez nem olyan egyszerű. Mind nagyon jók.
- De, igen! Bízzál benne! Megteszünk érte mindent. Hidd el már, ő a legjobb. Még ma este visszahívlak.
Az este bejelenti: ,,Nyugodj már meg, a csapat útra készen áll! A létszám teljes, készülnek már a transzparensek. Holnap este hatkor találkozunk a Tv2 bejáratánál”.
Tehát, ahogy Juli barátnőm mondaná: A probléma kivégezve!
Ellazulok, és gyermeteg örömmel készülődöm a találkozásra. Szemerkélő esőben utazunk. Egész úton alig szólunk egymáshoz. Emese diszkment hallgat, Annamária meditál, hogy felkészüljünk a négyórás talpon állásra, Józsi ugyanolyan figyelmesen vezet, mint máskor. Én meg bámulom a mellettünk elsikló fáradt, szürke téli tájat, s égnek lelkemben kis rőzsedalok. Füstösek, furcsák... Tizenhat éve nem találkoztunk. Azóta nem láttuk egymást. Vajon most milyen lehet? Mennyit öregedhetett? Mi lesz, ha véletlenül nem ismerem fel? És ha ő sem ismer fel engem? Akkor elveszítjük egymást a tömegben? Ó, biztosan felismer, hisz láthatott a tv-ben. Akkor azt is látta, mennyire elhíztam. Hú, ezt most tényleg restellem. No de hát én mégiscsak nagymama vagyok már. Ez szolgáljon mentségemre. Kavarognak lelkemben az érzések, fejemben meg a gondolatok. Kisiskolás éveink sok-sok közös emléke felszínre tör. Észre sem veszem, hogy közben megérkezünk!
Este van, és ott állok a Mafilm bejáratában, egy hófehér Kishegyes-zászlóba burkolódzva. Azért, hogy felfigyeljenek rám rég nem látott barátaim! És akkor... Megérkezik Ákos. Kemény harcra kész, lelkes szurkolócsapata élén jön, hihetetlenül gyönyörű csokorral a kezében. Persze hogy azonnal felismerem, akárcsak ő is engemet! Gyermekkori barát arcát - már tudom - sohasem lehet elfelejteni. Túl mélyre van az ember szívébe vésve, túl sok szeretettel, túl sok közös emlékkel. Megöleljük egymást szótlanul, hosszan, talán a könnyünk is kicsordul, s a körülöttünk nagy körbe verődött fiatalok elismerő tapssal jutalmazzák az őszinte barátság meghitt pillanatait. Két sok vihart megélt régi jó barátot ismét összehozott az élet, ha csak rövid időre is! Kölcsönös üdvözlés és ismerkedés következik, aztán bevonulunk a stúdióba. A mi kislányunk ösztönösen érzi, hogy nincs minden egészen rendben. Mezítláb érkezik a színpadra, hogy érezze az anyaföld biztonságot adó erejét. Egy hajszolt vad riadt tekintetével pásztáz végig a lelátókon újra meg újra. Magasabbra emeljük az ,,érted dobogunk' tábláinkat, és kitörő ,,hajrá, Magdi!”-val jelezzük hollétünket. Amikor végre befókuszál minket, felragyog az arca, és következik a fergeteges produkció, mellyel elsöprő sikert arat. Ákosék gyönyörű orchideacsokra éppen a lábai előtt hull a színpadra. A műsor után tíz perc együtt, s már viszik is a kis művésznőt a megaházba. Menni kell, ez a szabály. Egymástól is búcsúzunk.
Hazafelé, egész úton egy dal motoszkál a fejemben. Ez a dal azt mondja: ,,...Azért vannak a jó barátok, hogy az eltűnt boldogságot visszahozzák majd egy fázós hajnalon'. Bár az autóban meleg van, összébb húzom magamon a kabátot. Február van, a hajnal valóban fázós, de a megkerült boldogság betölti az egész lényemet.
- Kedves Ákos! Kedves régi jó barátom! Ki tudja, hanyadszor köszönöm meg most neked azt, hogy nagylelkűségednek hála a következő héten egy egész autóbusz vajdasági fiatal utazhatott Budapestre, hogy gyermekemet a helyszínen buzdítsa. De újra megköszönöm azt is, hogy önzetlenül, feltétel nélkül megadtál minden szükséges dokumentumot Magdi anyaországi jogi státusának zökkenőmentes intézéséhez. Közben soha senkinek nem beszéltél, nem dicsekedtél ezekről a dolgokról. Csak segítettél. Mert te ilyen vagy! Maga a Jóisten a megmondhatója, hányszor jut eszembe az a sok jóindulatú intelmed meg tanácsod az anyaországi élettel kapcsolatban. Tudod, mostanában nagyon sokat gondolok rátok. A feleségedre, a lányaidra és rád. Azt üzenem nektek, hogy szeretlek benneteket. Meg az összes többi barátomat is. Mert ,,azért vannak a jó barátok”! Ha nem hívlak, kérlek, ne haragudj rám! Tudd, nincs semmi baj, csak minden rendben.
RÚZSA PAPP Mária (Maca néni)