Először történtek a fotók. Tizenpár esztendeje is annak, amikor lencsevégre kaphattam azokat a bizonyos épületmaradványokat. Az ezerarcú és -domborzatú Temesköz ama pontocskáján. A távolból.
Az előzményekről talán csak annyit, hogy — mint mindig — akkor is sikerült felülkerekednie bennem a kíváncsiságnak, meg... Nos, tartottam is tőle, hogy mire legközelebb újra arra találnék járni, még ennyit sem lelek majd belőle. Az út menti nádasok rengetegében, az északi földrajzi szélesség határozott koordinátáin. A Bánságban, melynek legapróbb pórusa is töményen őrzi a szikesein, mocsarain és hegyein, továbbá a vándorlásában többé-kevésbé sikeresen megakasztott és megregulázott folyamain, a sivatagi eredetű homokdűnéin végigvágtató, illetve helyben maradó népek álmait, sóhajait, véres és verejtékes csatározásait. A megtelepedés elemeit. Határtalanul. Természetes és művi alkotású választóvonalakon innen. Meg túl.
A szerző felvételei
A lokációt aztán, évek múlásával, újra alkalmam adódott felkeresni. Megvolt még. Az út menti nád tengerében. Az épület egy kissé megroggyant tetején változatlanul fent volt a jelkép is. A kereszt. Ajtaján úgyszintén, mely mögött szabályosan felfalazott, úgynevezett ásott kutat véltem felfedezni. Színültig telve anyaföldünk életet adó könnyeivel. Vízzel.
És hogy hol van mégis e hely? És való-e mindez, vagy újabb, fennkölten elmélkedő rebbenés csupán? Jogos a kérdés, viszont maga a hely is valódi. Mégpedig nagyon is az! Megsúgom, egy út menti nádrengetegben keresendő. A korok és évszakok folytonos cserélődésében és ismétlődésében létező szálegyenes és megroppant nádvesszők sűrűjében. A lassan, de határozott bizonyossággal újra elnéptelenedő Temesközben.
