A világ legtermészetesebb dolga, hogy minden ember szereti a szülőotthonát. Felnőttkorban, amikor az élet messze visz tőle, megmagyarázhatatlan gyöngédséggel, melegséggel emlékezünk rá és tapasztalatból tudom, hogy az emlékek szebbé, mássá teszik, mint amilyen valójában volt. Ezt vallja a 45 éves Róbert is, akit a szerelem és a munka Szlovéniába vitt és tart ott végérvényesen. Üzleti ügyben jár most is, a beszélgetés csak egy kávészünet neki, de azt mondja, szinte kötelességének érezte, hogy beszéljen velem. Még nem tudja, könnyebb lesz-e a lelkiismerete, nyugodtabb-e az álma a beszélgetés után.
- Én már gyerekkoromban kozmopolita voltam, habár azt hiszem, hogy ez a kifejezés nem fedi egészében azt, amire én gondolok - mondja. - Nekem kicsi koromtól kezdve nem volt fontos, ki milyen nyelven beszél, milyen a bőre színe, én minden korombelivel rendkívül jól éreztem magam. Ez talán annak tulajdonítható, hogy a szüleim vegyes házassága szép példa volt arra, hogy nem az a fontos, mi vagy, hanem az a fontos, milyen vagy. A szüleim nagyon szép, nyugodt, békés házaséletet éltek, nem túlzás, ha azt mondom, hogy életemben, pontosabban az ő életükben nem hallottam őket összevitatkozni. Az apám egy határozott, egyenes gerincű, szókimondó ember volt, az anyám viszont csöndes, mindig mosolygó, mindent megértő, igazi nő... Amikor hazajövök, és kimegyek a temetőbe, a sírjuknál gyakran könnybe lábad a szemem, világosan látom apámat, ahogy áhítattal megcsókolja anyám kezét, szinte látom a szemében felvillanó fényt, ahogy anyám mozgását kíséri a konyhában. Az egyik külvárosi negyedben épült házunk, amit minden szomszéd, rokon megcsodált. Anyám tele volt ötlettel ami a ház környékének szépítését illeti, apám csak barkácsolta a megálmodott részleteket, amitől az otthonunk valóban elütött a többitől. Volt benne valami különös melegség, aminek kisugárzását csak jóval később értettem meg. Úgy emlékszem, én akárhol jól éreztem volna magam, ha a barátaim, a szüleim, a húgom velem lettek volna. Egyszóval szerettem otthon, de másutt is.
Már elmúltam tízéves, amikor megszületett a húgom. Három hónapos koráig nagyon sokat sírt és utána is hosszú ideig beteges volt, valamilyen vérkeringési zavara volt egészen nyolcéves koráig. Utána kezdett valójában fejlődni, növekedni, formásodni. Kisebb is volt, beteges is volt, nő is volt, így hát a szüleim figyelme inkább őfelé fordult. Volt olyan időszak, amikor ez nem zavart, de ha mellőzve éreztem magam, az apám mindig észrevette, és elvitt valahova, ahol mi ketten nyugodtan folytattuk a ,,férfi'-beszélgetést. Apám mindig azt mondta, engem éppen úgy szeretnek, mint a húgomat, de ő mégiscsak nő, neki nagyobb figyelemre van szüksége, no meg védelemre. És mindig hozzátette: ezt ne felejtsem el akkor sem, ha már ők nem lesznek. Meg kell mondanom, hogy a húgom egy igazi agytröszt volt, úgy ment nála a tanulás, mint a karikacsapás. Kimondhatatlanul ragaszkodott a szüleinkhez, imádott otthon lenni, órákig tudott ülni az udvarban és bámulni az apám csinálta kis tóban a köveket. Amikor elindult Újvidéken az egyetemre, úgy búcsúzott tőlünk, mintha meg akart volna szakadni a szíve. Minden hétvégét itthon töltött, sőt megtörtént, hogy hét közben is hazaugrott, hogy megigya velünk a délutáni kávét. Másodéves volt, amikor megismerkedett egy fiúval az egyetemről, és egy év múlva, megszakítva tanulmányait, férjhez ment hozzá. A férje egy tejesen más életfelfogású ember volt, tele ambícióval, mindenáron fel akarta fedezni a világot. A húgom igyekezett rábeszélni, hogy költözzenek haza, de a férje hallani sem akart róla, azt mondta, a fiatalok számára érvényesülési lehetőséget csak a főváros nyújt, hát ott keresett és kapott is munkát. Szép, felfelé ívelő karrierje volt, a négyéves házasságuk alatt lakást, kocsit, hétvégi házat vettek, egyszóval jól ment nekik. Én közben megismerkedtem a feleségemmel, aki maribori születésű és amikor nálunk zilálódni kezdett az élet, a szülei hazahívtak bennünket. Olyan állást kaptam ott, amit hülyeség lett volna elszalasztani, elég gyorsan lakást is vettünk, igaz, a szülei segítettek, de jól feltaláltuk magunkat. Gyorsan hívtam telefonon a szüleimet, a húgommal is hallottuk egymást időnként, de mindig az volt az érzésem, hogy boldogtalan. Ilyenkor mindig apám intelme jutott eszembe, és ismételgettem neki, hogy rám bármikor számíthat. Egy alkalommal Magyarországon, Pécsett beszéltünk meg találkozót. Mert haza nemigen akartam jönni, pedig nem voltam katonaszökevény. Akkor mesélte el a húgom, hogy nagyon magányos. A férje állandóan utazik, éjjel-nappal dolgozik és hallani sem akar arról, hogy gyerekük legyen, mert a gyerek csak útjába állna az életük további, fényes alakulásának. A húgom azt mondta, válni akar, de nem meri közölni a szüleinkkel, nem akarja megbántani őket. Feltétlen támogatásomról biztosítottam és megígértem neki, hogy hazajövök, és együtt közöljük majd szüleinkkel az elhatározását. De erre már nem kerülhetett sor. Tudja, sokszor úgy érzem, hogy a szüleim tudták, hogy valami csúnya vár rájuk és azért haltak meg, mindössze két hét alatt. A temetésre hazajöttem és még vissza sem mentem, amikor az apámat is el kellett temetni. A húgomat porig zúzta a veszteség és azt mondta visszamegy Belgrádba, elválik, többet soha sem jön vissza a szülőházba. Felhatalmazott, hogy adjam el a házat. Így is történt. Az ő részét letétbe helyeztem egy ismerős ügyvédnél.
A húgom valóban elvált a férjétől, eladták a lakást és az ár egy részét a húgom megkapta. Ebből a pénzből kezdett egy furcsa remeteéletet, hol az egyik, hol a másik szerbiai kolostorból jelentkezett, de mindig egyedül. Azt mondta, ha elég erősnek érzi magát, eljön hozzánk egy időre. Aztán a tavasszal jelentkezett, hogy azonnal jöjjek haza. Én éppen egy hivatalos tárgyaláson voltam, kértem, hogy adja meg a számát majd később felhívom. Kérdeztem, mi a baj, és ő sírva válaszolta, hogy neki haza kell mennie, szinte látja, hogy az udvarban kiszáradt a fű, öntözni kellene, ő vissza akar költözni a szülői házba. Egyszerűen csak letette a kagylót anélkül, hogy megadta volna a számát. Egy héttel később értesítettek a rokonok, hogy öngyilkos lett. Csak a temetése után tudtam meg, mi is történt. Úgy látszik, nem bírta tovább a magányt, de először haza akart jönni. A szülői házba. Felvette az ügyvédtől a pénzt, és felkérte a ház jelenlegi tulajdonosait, hogy adják el neki a házat. Persze azok hallani sem akartak erről, pénz sem volt elég, de a húgom azt mondta, majd a bátyja pótolja a többit. Meg is tettem volna, ha lett volna ereje megvárni, hogy találkozzunk. Néhány napig odajárt a házba, könyörgött a tulajdonosnak, hogy adják el neki a házat, de eredménytelenül. Egy reggel, amikor a ház tulajdonosa munkába indult, ott találta a kapu előtt a húgomat. Valamikor az éjszaka folyamán odament a ház elé, bevett két doboz gyógyszert és ott aludt el. Örökre. A szülői ház előtti zöld füvön.