Érthetetlen közömbösség
A minap egy rendszeres olvasónk, Nagy Vilma kereste fel szerkesztőségünket azzal a kéréssel, hogy mondanivalóját mi öntsük betűkbe. Úgy érzi ugyanis, hogy egy olvasói levélben ő maga talán túlzásra lenne hajlamos, pedig ezt semmiképpen sem szeretné.
- Csaknem negyven éve szabadkai vagyok - mondja -, de a szívemben az otthon fogalma mindig Martonoshoz kötődik, ahol felnőttem. Kanizsán születtem, a szüleim azonban Martonosra költöztek, ott fejeztem be az iskolát, ott mentem férjhez és lettem ismét egy rövid időre kanizsai, majd fiatalasszonyként Szabadkára kerültem, és itt ragadtam, itt lettem nyugdíjas. De az évek során minden szabad időmet ,,otthon' töltöttem. Amíg a szüleim éltek, a családi házban, haláluk után iskolatársaknál, barátoknál. Megrokkanva, túl a hetvenen, úgy éreztem, valamit adnom kellene a falumnak, hiszen magam is sokat kaptam tőle. Belső kényszertől űzve már régóta írogatok verseket, egy könyvem már nyomtatásban is megjelent, úgy éreztem, akkor lesz az ajándékom igazi, ha versformában mondom el a mondanivalómat, hiszen a falumból, azt hiszem, rajtam kívül még senki sem foglakozott költészettel. Történelmi dokumentumokat tanulmányozva tudtam meg, hogy Martonost településként írott formában először 1237. október 26-án említik Martinus néven. Ez a dátum - ami a falu 770. születésnapja - megfelelő alkalomnak mutatkozott arra, hogy egy kis ünnepség keretében átadjam a falumnak a szívemből fakadó ajándékot. Mielőtt bármit kezdeményeztem volna, beszéltem a falu polgármesterével, Bognár Pállal. Meghatotta a kezdeményezésem és minden segítséget megígért. Megérdeklődtem a kanizsai önkormányzatban is, van-e valami akadálya annak, hogy ebből a dátumból ünnep legyen a faluban. A polgármestertől kapott tájékoztatás alapján semmi akadálya sem volt e napról való megemlékezésnek. Leültünk hát a férjemmel, és megbeszéltük, mit tudunk tenni. Mindketten nyugdíjasok, méghozzá kisnyugdíjasok vagyunk, de a férjem megértette, hogy mit jelent nekem ez a nap, hát fenntartás nélkül támogatott. Tudtuk, hogy a falunak nincs nemzeti lobogója, hát még februárban átmentünk Magyarországra és szaküzletben 65 ezer forintért megrendeltünk egy selyem nemzeti zászlót. Mezei István szabadkai fafaragó művész kimunkált a zászlórúd végére egy csodálatos turulmadarat. Én pedig sokáig vajúdva megírtam Martonos himnuszát. Zeneszerzőt is találtunk, aki elvállalta a vers megzenésítését. Magyarországi ismerőseink el voltak ragadtatva az ötlettől. Amikor arról meséltem, hogy bizony elég szegény a falu, önkéntes adományként, többen összefogva, 2500 euró segélyt kínáltak, hogy a falu ,,községházának' tetőzetét rendbe tegyük.
Úgy készültem erre a napra, mint egy kisgyerek, de valahogy egyre ritkultak a telefonhívások, a falu polgármesterét sem nagyon hallottam, habár már fél füllel megtudtam, hogy a helyi közösség tanácsa nem támogatja ezt az ünnepi összejövetelt. Felhívtam hát a falu polgármesterét és rákérdeztem, hogy is állnak a dolgok. Ugyanis én még februárban, amikor az ötlet megszületett, írásban a helyi közösséghez fordultam, kérve a támogatásukat, az ünnep megszervezése, a terembiztosítás tekintetében. A hívásom alkalmával a polgármester elég nyersen közölte velem, hogy a tanács úgy döntött, nem kell a falunak sem ünnepség, sem zászló, sem himnusz. Nem tudtam szóhoz jutni. Egy idő múlva arra kértem, küldjék el a döntésüket írásban, ha ugyanis valóban így áll a helyzet, megpróbáljuk legalább a zászlóért odafizetett összeget visszakapni. Így kaptam meg június végén írásban is a következő jegyzőkönyvi kivonatot, amelyben az áll, hogy: a jelkép és a zászló külalakját, használatának módját a helyi közösség tanácsa külön szabályzatban állapítja meg, ezért a kérelmet a tanács egyhangúlag elutasítja'. Összetört szívvel ismét végigjártam minden utat, visszacsinálva a már megbeszélt dolgokat. Tudja, nekem az fáj a legjobban, hogy öregségemre kellett rájönnöm: nem kell nekünk, magyaroknak ellenség, bele tudunk mi marni kíméletlenül egymás húsába ok nélkül is. Hiszen én semmit sem kértem, öregesen, önzetlenül csak annyit akartam, hogy egyszer ha már nem leszek, emlékezzenek rám a faluban. De ezt a lehetőséget is elvették tőlem. Lelkük rajta!