A szorgalmas család egy része: Erdélyi Illés, Mária és a gépkocsiszerelőből termelővé vált vő, Krisztián

Ilyenkor, őszelőn a parasztembernek nincs nagyon ideje beszélgetni. Most van a legszebb időszak: a termésbetakarítás idejének dandárja, a családokban mindenki, aki munkaképes, ilyenkor a gyümölcsösben nyüzsög. Így van ez mai házigazdánknál is. Amikor a beszélgetés idejét meghatároztuk, arra kért, elégedjünk meg azzal, ha ő egyedül vár bennünket, a többiek ugyanis már kora reggeltől a földeken vannak.
Királyhalom főutcáján valóban a kapuban várt bennünket ERDÉLYI Illés. Otthon kezdtünk vele beszélgetni a gyümölcstermelők sorsáról, majd az almásban folytattuk, ahol a család többi tagja és a segítő rokonság már túl volt az első fáradtságon.
- Azt hiszem, én egy rendhagyó gyümölcstermelő vagyok, ugyanis oklevéllel rendelkezem - mondja inkább tréfálkozva Illés gazda. - Sajnos, nem egyetemivel, én az oklevelemet a nagybecskereki Piacigazgatóságtól kaptam abból az alkalomból, hogy már 25 éve az ő piacukon értékesítem a termésemet. De azért büszke vagyok rá, hiszen ha ott felfigyeltek rám, az azt jelenti, hogy már negyed évszázada ellátom ott a vásárlókat minőségi gyümölccsel és főzelékfélével. Tősgyökeres királyhalmi vagyok, a szüleim is gyümölcstermelők voltak, így a magam és a feleségem örökségéből áll a gazdaság magja. Mintegy öt hold almás, van valamennyi saját szántóföld, de bérelünk is valamennyit, mert a gyümölcs mellett - ha már piacra kényszerülünk -, főzelékfélék termesztésével is foglalkozunk. Elsősorban olyan számításból, hogy ha nem megy a gyümölcs, akkor valamennyi pénzt a krumpli, a sárgarépa, zöldbab vagy a karfiol hoz a házhoz. A hetvenes években hét évet dolgoztam Németországban. Amikor hazajöttem, megpróbáltam itthon is állami vállalatban dolgozni, akárcsak a feleségem. De amikor rájöttünk, hogy egy fenékkel nem lehet két lovat megülni - megfelelni a munkahelyi követelményeknek és a gyümölcsöst is rendben tartani -, úgy határoztunk, hogy teljes erőbevetéssel indulunk a gyümölcstermesztésben. A feleségem és én is otthagytuk az állást, hiszen a bér is alacsony volt. Azóta kizárólag ezzel foglalkozunk. Két felnőtt lányunk van, Erika német szakos tanár, ott már két unoka is van. Zsuzsa, a fiatalabb lányunk két éve ment férjhez, nagy örömömre a zentai kertészeti karon tanul, ő itt akarja folytatni az életet. A férje gépkocsiszerelőként dolgozott Szabadkán, de a 12 ezer dináros fizetése majdnem ráment a napi utazásra, reggelire, hát úgy határozott, hogy itthon marad a földön. És őszintén mondom, nagyon feltalálta magát.
- Hogy megtaláljuk-e a számításunkat? - gondolkodik el a kérdésen a gazda. - Hát persze, hogy nem, de ebből élünk. Nem nagylábon, de még nem voltunk éhesek és vigasztal, hogy magunknak csináljuk. Azokban az években, amikor még futotta a haszonból, felszereltük a gazdaságot a szükséges munkagépekkel, így valamennyivel könnyebb a megmunkálás. Csak a fametszéshez és a szüreteléshez alkalmazok napszámost, mert ha egyéb munkákra is alkalmaznák, hát egy cseppnyi haszon sem volna. Mindent magánerőből csinálunk, pedig az utóbbi időben a bankok szinte elárasztanak bennünket a kölcsönök kínálatával. De én valahogy tartózkodom ettől, még a helybeli hűtőház építésébe sem szálltam be. Mert számomra világos, hogy a pénzintézmények elsősorban a saját hasznukat nézik, hát én nem mertem kockára tenni egy kölcsönért mindazt, amit eddig elértünk. A gyümölcstermelésben is, mint általában a mezőgazdasági termelés minden ágában, az árarányokkal van nagyon nagy probléma. Például a vegyszerek ára állandóan emelkedik, s mi az idén húsz alkalommal permeteztünk! Az ipari alma kilójáért pedig most is öt dinárt fizet a felvásárló, akárcsak a múlt évben. Náluk semmi sem változik, még a felvásárlási mód sem: ugyanis akárhogy mérem le itthon az átadásra szánt almát, az ő mérlegükön mindig sokkal kevesebb. De át kell adni, mert az ipari almának nincs vevője a piacon. Igaz, az elsőrendűnek se nagyon. Tudja, jaj annak az országnak, amelyikben a fő vásárlási erőt a nyugdíjasok képviselik. Mert nálunk sajnos így van. A piacon mindig megérezzük, ha nyugdíjkifizetés van, de sohase, amikor a munkások fizetést kapnak. Én mindent megtettem, amiről úgy ítéltem meg, hogy a gazdaságunk javát szolgálja. Bejegyeztük a gazdaságot, fizetem a nyugdíjalapot, tagja vagyok a parasztok palicsi egyesületének. A bejegyzésből annyi haszon van, hogy valamivel olcsóbb az üzemanyag, a nyugdíjam kevesebb lesz, mint amennyit szociális segélyként fizetnek ki, az egyesületen keresztül állítólag olcsóbban kapott vegyszereket pedig - ha volna időm körüljárni a boltokat - olcsóbban is megvehetném. Véleményem szerint sokszor lemaradunk olyan segítségről is, amiről nem volna szabad. Például adtak negyvenezer dinár segélyt gazdaságonként, amit nem kell visszafizetni, ha a gazda elmúlt 55 éves. A lányom bejelentett engem, mégsem kaptam semmit, mert állítólag ki kellett volna tölteni egy igénylési lapot és azt záros határidőben átadni. Nem tudom megérteni, hogy a számítógépek idejében, amikor minden adatuk megvan, miért nem juttatták el minden idős gazdához ezt a segélyt külön igénylés nélkül, hiszen van rólunk hivatalos nyilvántartás. Nézze, bárhogy mondjuk is, úgyis úgy lesz, ahogy ott eldöntik, ahol a hatalom van. Hát ezért inkább csöndben dolgozunk, nézzük, hogy a gazdaság ne menjen tönkre, ha fejleszteni nem tudjuk, legalább tartsuk meg a meglevő színvonalon. Ha érne valamit a véleményem, azt kérném: szervezzék meg a gyümölcs érdemleges áron történő felvásárlását, hogy öreg napjaimra ne kelljen hetenként négy napot száz kilométert autóznom, hogy értékesítsem a termést. És felállítanám az árarányokat úgy, ahogy igazságos, elsősorban gazdaságos - mondja Erdélyi Illés a magyar parasztra jellemző csöndes belenyugvással.