Az alábbi vallomás már csaknem két éve ott lapul valamelyik jegyzetfüzetemben. Egy temetés után mondta el a férfi, amikor a gyász fájdalmát ki kellett beszélnie magából. De másnap már kora reggel felhívott, és arra kért, mégse jelentessem meg, amiről beszélgettünk, mert - ahogy mondta - az csak az erősebb nem pillanatnyi ellágyulásának tulajdonítható. Tiszteletben tartottam akaratát, mint ahogyan most is teszem, jóval később. Azzal a különbséggel, hogy az ismét összehozott beszélgetés megadta a két évvel ezelőtti történet befejezését.
- Azt hiszem, nem kell magyaráznom annak az időszaknak a hangulatát, törvényszerűségeit, amikor én születtem - mondja a férfi -, hiszen azt maga is jól ismeri, mivelhogy átélte. Tanyasi gyerek vagyok, pontosabban ott születtem, mert a szüleim az anyai nagyszülőkkel éltek együtt. Végtelenül vallásos, csöndes, dolgos emberek voltak a nagyszüleim, így nevelték az anyámat is. Az édesapám egy sokgyermekes napszámos család utolsó sarja volt, és a felszabadulás után alkalma nyílt tanulni, előrehaladni. Most már felnőtt ésszel meg tudom érteni apám indítékait is, hiszen a negyvenes évek végén földhözragadt parasztcsalád hetedik gyermekeként középiskolát befejezni nagyon nagy dolog lehetett. Még mos, halála után is tisztelettel ejtem ki: becsültem azt a tulajdonságát, hogy a haláláig ragaszkodott az eszméihez, hogy olyan mélyen hitt abban, amiben felnőtt, tisztelte mindazt, amivé válhatott, és a körülményeket is, amelyek ezt lehetővé tették számára. Nem tudom, hogy jött össze édesanyámmal, és különösen azt nem tudom megérteni, vajon hogyan állt rá, hogy ott lakjanak anyám szüleinél, hiszen mindenben homlokegyenest ellenkezett a szemléletmódjuk. Ő volt a környék híres ,,pártembere', aki falusi viszonylatban jelentős karriert futott be. A helybeli parasztszövetkezetnek volt az elnöke, de volt tartományi meg egyéb tisztségviselő is. Jó falusi gyerekként azonban sohasem esett át a ló másik oldalára. Emlékszem, a szentestéken mindig valamilyen hivatalos útra ment, de otthon azért valahányszor mennyezetig érő karácsonyfát díszített anyám és a nagyanyám. Mindezt azért tartom fontosnak elmondani, hogy megértse, milyen környezetben siherkedtem, milyen hatások értek: én voltam a ,,valakinek' a fia, akinek még azt hiszem, azok az iskolástársak is süvegeltek, akik igazából ki nem állhattak. Azért azt hiszem, a nevelésemben nem volt hiba, az apám - amikor már iskolás voltam - mindig azt mondta, ügyeljek a tetteimre, mert akármi történik is az életben, a férfi az erősebb nem, neki kell midig helytállnia.
Középiskolába jártam már, amikor bekövetkezett a rendszerváltozás, és ezt az apám nem tudta elviselni. Értetlenül kapkodta a fejét a történetek láttán, aztán az ország szétesése után egyszerűen egy éjjel csak meghalt. Már javában dúlt a háború, amikor katonaköteles lettem, három hónappal tovább is voltam mundérban, mint ahogy kellett volna. A leszerelésem után tovább udvaroltam a diákkori szerelmemnek, és az inflációs évben összeházasodtunk. Volt az életünkben albérlet, együttélés a szüleivel, majd az anyámmal, míg végre édesanyám eladott egy darab földet, és vett nekünk egy kis házat. Munkahelye egyikünknek sem volt, ezért úgy terveztük, hogy addig nem lesz gyerekünk, amíg a helyzet egy kicsit biztonságosabbá nem válik. De a gyermeket nem lehet tervezni, legalábbis nálunk nem így működött. A feleségem egy csupa szív teremtés, minden álma az volt, hogy anya legyen. Megmondom őszintén, bennem más érzések voltak fölül: mint a ,,valaki' fia, többet akartam, mint amennyi megadatott: jólétet, márkás babaholmit, szépen berendezett lakást. És mindig úgy éreztem, ahogy apám tanított, mindezt megteremteni kizárólag az én feladatom, hiszen én vagyok az erősebb nem. Szerelemből házasodtam, de azt hiszem, igazából sohasem tudtam átengedni magam az érzéseimnek, a kisagyamban mindig ott motoszkált a tudat, hogy én egy picivel több vagyok. Megtaláltam a módját, hogy pénzt keressek: benzint, italt vittem a határon túlra, onnan pedig azt hoztam, ami itt volt kelendő, segítettünk anyáméknál a földön, igazából nem éreztük a nincstelenséget. Így született meg a kislányunk. A feleségem szinte magánkívül volt a boldogságtól, és őszintén szólva én is örültem, csak még azt nem tudtam, miből biztosítok majd neki olyan feltételeket, amelyeket szerintem megérdemelt. Három hónapos volt, amikor kimondták a diagnózist, a latin nevét nem tudom pontosan, de mongoloid volt. Eleinte nem tulajdonítottam neki különös jelentőséget, de amikor a feleségem arról igyekezett velem beszélgetni, mi lesz a lányunk sorsa, lassan rájöttem, hogy mit is jelent ez a betegség. Ahogy nőtt a kislány, egyre szembetűnőbbek voltak a fizikai elváltozások is, és én annyira szégyelltem ezt a gyereket, hogy még az orvoshoz sem mentem velük. Állandóan azt elemeztem, mi okozta a szerencsétlenségünket, és akármelyik oldalról vizsgáltam is meg a dolgokat, mindig a feleségem volt a hibás: ő szülte a korcs gyereket. Szinte áhítatos szeretettel gondozta, babusgatta, tanítgatta a szerencsétlen kislányt, én meg ebből egyszerűen nem tudtam kivenni a részem. Egy alkalommal hajópincéreket keresett az egyik német idegenforgalmi társaság, és felhasználva az ismeretségeimet, munkát vállaltam hat hónapra a hajón. És öt évig vissza se jöttem, csak látogatóba. Nem váltam el a feleségemtől, hiszen nem volt más nő az életemben, de nem tudtam vele elviselni az életet egy korcs gyerekkel. Az édesanyám és az apósomék segítették őket. A feleségem teljesen a kislánynak szentelte az életét. Az anyámtól kapott levelekből tudtam róluk. Azt is megírta, hogy iskolába indult a kislány, a feleségem naponta vitte és hozta zokszó nélkül, mindig mosolyogva, mindig szeretettel simogatva.
Aztán két évvel ezelőtt egy dunai hajóút alkalmával a turisták között felfedeztem egy anyukát a mongoloid gyermekével. Én életemben annyi szeretetet még nem láttam sugározni valakiből, mint ebből a fiatalasszonyból. Lassan megszoktam a ferde szemű kislányt is, a tíznapos hajózás alatt volt rá időm. Egyszer rákérdeztem az anyukára, hol van a gyerek édesapja. Ő a világ legtermészetesebb hangján elmondta: amikor megtudta, hogy a kislány mongoloid, beadta a válókeresetet, újranősült, és a kislányát egyetlenegyszer sem látogatta meg. Ne tudja meg, mit éreztem akkor. Ahogy lejárt a hajóútra szóló szerződésem, azonnal hazajöttem, minden bejelentés nélkül. De már túl későn érkeztem: a kislányunkat fél évvel előbb temették el. Nem tudtam, mit csináljak, közeledjek-e a feleségemhez, hogyan nézzek a családtagok szemébe. A feleségem tette meg helyettem a lépést: azt mondta, noha nem tud megérteni, azért nem gyűlöl, az életében sohasem volt más férfi rajtam kívül. És még azt is mondta: reméli, megtanultam, hogy az erősebb nem is lehet gyöngébb. Minden attól függ, mi az emberben az erősebb: a szeretet vagy az önérzet. Még ma is ezen gondolkodom, habár együtt vagyunk ismét, és úgy érzem, minden rendben van közöttünk. Mert ez alkalommal a feleségem volt az erősebb nem, lépett mindkettőnk helyett. A terhesség negyedik hónapjában van. Amikor megtudtam, hogy várandós, megesküdtem, hogy erős, jó apa leszek, bármilyen gyerekem születik is a világra.