A Telekom Srbija szabadkai kirendeltségének alkalmazottja (olvashatatlan az aláírása) értesítést hagyott számomra a postaládában. Elolvastam. Egyszer. Aztán még egyszer. Nem akartam hinni a szememnek.
Ez valami vicc? Önkéntelenül felnéztem a kapualj két szegletébe, és a postaládát is újra kinyitottam: hol az a kandi-kamera? Azt gyanítottam ugyanis, hogy a Kész átverés! honi változatának a kiszemelt áldozata vagyok. Nem tudtam másra gondolni. Hiszen a cetlin az állt, hogy 2013. május 21-én 13 órakor a Telekom dolgozója azzal a szándékkal jött, hogy bevezesse nálam a vezetékes telefont: „radi uključenja vašeg telefonskog broja”. S mivel a jelzett időpontban nem voltam otthon, kéri, hogy jelentkezzem ezen és ezen a telefonszámon...
Hogy mi ebben a meghökkentő, a hihetetlen, az otromba tréfát sejtető? Csupán az, hogy a telefonvonal bevezetését vagy 25 évvel ezelőtt kérvényeztem a postánál, a PTT-nél. Negyed évszázada!
Mivel egy ilyen tragikomikusan patinás ügyről van szó, úgy döntöttem: semmi telefonálgatás, személyesen fogok utánajárni a történetnek. Megnézem magamnak azt a hivatalt, amely kegyes volt ennyi év után szerelőt kiküldeni hozzám. De a Telekom főposta mögötti épületének a portájánál nem jutottam tovább. Megmutattam a cetlit, aminek, mondtam, huszonöt évvel ezelőtt nagyon megörültem volna, de most nem értem... „Pedig nem nehéz megérteni, Szerbiában a vezetékes telefonszolgáltatásban hamarosan megjelenik majd a második szolgáltató, ezért még le kell fedni, amit lehet” — mondta nem kis meglepetésemre az üvegablak mögött ülő nő. Aztán bepötyögte a cetlimen szereplő telefonszámot, s a kezembe nyomta a kagylót: „Itt van, beszéljék meg”.
Férfihang szólt a vonal másik végéről. Mondtam a nevemet, az utcát, a házszámot. Félbeszakított: igen, voltak kinn, de senkit sem találtak otthon... Nem az a probléma, mondtam, hanem az, hogy én már hosszú évek óta nem is várok szerelőt: „Maguknak nem tűnt föl, hogy a kérvényen 25 évvel ezelőtti a dátum?!” Mire ő: „Asszonyom, azért ez túlzás”... „Jó, akkor legyen 20” — válaszoltam, mert hirtelen eszembe jutott, hogy 5-6 évvel később valóban még egyszer kérvényeztem. A 7 Nap akkori igazgatója ígérte, hogy a friss papír birtokában igyekszik közbenjárni: újságíróról van szó, akinek a munkájához elengedhetetlenül szüksége van telefonra. Nem járt sikerrel. Néhány évvel később az utca túloldalán (srégen átellenben) lakó újságíró kollégám ajánlotta föl: amint átköltözik a sugárúti új lakásába, átadja nekem a telefonszámát, csak intézzem el az átíratást. Megpróbáltam. Nem sikerült.
„Kicsit furcsálltam, hogy magát nem kereste meg a cég néhány évvel ezelőtt, amikor lehetőség nyílt a vonal bevezetésére...” — enyhült meg némileg a beszélgetőtársam. „De megkerestek. Küldtek egy levelet. Mivel azonban van mobiltelefonom, meg vezeték nélküli internet-hozzáférésem, már nem kértem belőle. Ám ha most, a huszonegyedik század második évtizedében (immár nyugdíjasként) mégis kedvem szottyanna erre az 'úri huncutságra', az most nekem 'mennyibe fájna'?” A válasz: 13 000 dinárba. De hat havi törlesztés is lehetséges, mondta, s már-már kedélyes hangulatban búcsúztunk el egymástól.
Már-már kedélyesen, mondom. Mert mindketten tudtuk azt, amit az olvasó még nem. Hogy Szabadkán lakom — három kőhajításnyira a gyönyörű szecessziós városházától. Szabadkán lakom — a főposta és a Telekom épülete mögötti negyedik házban.
Ez a helyzetkomikum az oka, ami miatt úgy éreztem, meg kell írnom ezt a történetet. Miközben tudom: Szerbiában százezrek, a Vajdaságban tízezrek, s csak Szabadkán ezrek és ezrek mesélhetnék el a történetüket. Kiszolgáltatottságuk esetét a szolgáltatóval. Kálváriájukat a monopolhelyzetben levő szolgáltatóval — posta, áram- és gázszolgáltató, hőtelep, vízművek, szemétszállító... —, mely úgy viselkedik, mintha a polgárok lennének a közvállalatnak nevezett cég miatt, és nem fordítva. Azt tesznek velünk, amit akarnak. Kiszolgáltatottak vagyunk, mert nincs más választásunk. Kiszolgáltatottak a hatalomnak és a mindenkori hatalmat túlélő hivataloknak is. A városépítésieknek például. Mit gondolnak: néhány évvel ezelőtt vajon minek kapcsán kegyeskedett értesíteni a telefonvonal bevezetésének a lehetőségéről a Telekom? Annak kapcsán, hogy a város valakinek engedélyezte: a főpostánál levő iskola oldalában — Hajek néni kicsi házának helyén és telkén — ötszintes társasházat építhet. Épített is, s a lakásokhoz telefon is dukál. Így kerülhettem a képbe én is... Azóta a másik utcácskában, kedvenc gimnáziumi tanárnőm, Csetvei tanárnő háza helyén is kinőtt egy ötemeletes monstrum. Ha kinézek az ablakon, mindkét „újvállalkozói” óriási betondobozt látom. Egy almazöld meg egy libaizé színű rideg szörnyeteg néz vissza rám. És ilyenkor nem tudom eldönteni, mi szorul össze bennem jobban. A szívem vagy a gyomrom?
Amúgy: ezzel a telefonsztorival újságíróként, sajnos, elégtelenre vizsgáztam. Elégtelenre, mert csak utólag jutott eszembe: nem kérdeztem meg, hogy ha befizetném a 13 000 dinárt és vennék egy készüléket, vajon mi lenne a telefonszámom. Az én telefonszámom.