Kishegyes egy apró település a Vajdaságban. Nevét 1462-ben említették először, amikor Mátyás király szeretett anyjának ajándékozott néhány Szabadka környéki pusztát és falut, s közöttük volt Hegyesthwrol is. Faluként való említésével azonban csak 1476-ban találkozunk. Kis településünket a XVI. századi történések nagyon megviselték. Először a Dózsa-féle parasztfelkelés, majd Jovan Nenad cár pusztításai, s végül a mohácsi csata 1526-ban teljesen elnéptelenítette a helységet.

1769-ben kezdték újjáépíteni a Krivaja (Bács-ér) nevű folyó mellett. Kezdetben csak százhetven lakosa volt. 1770-ben megalapították az első iskolát, nem sokkal később pedig megépült a település imaháza és plébániája is. Az 1796-os Vályi-könyvben már említésre méltó falunak számít.

A település történetében fontos szerepe van még az 1848/49-es szabadságharcnak. 1949. július 14-én vívta meg a magyar hadsereg az utolsó győztes csatáját Jelačić hadai ellen Guyon Richard tábornok vezetésével. E győztes csata helyszínén felállítottak egy emlékművet 1887-ben. Ezt azonban a történelem viharaiban Trianon után lerombolták. A bronz emléktáblák épségben megmaradtak, így 2000-ben újra felépíthették a Nyugati temetőben. Emlékszem, általános iskolás koromban minden március 15-én kimentünk az emlékműhöz, és elénekeltük a himnuszt.

A nyolcadik osztály befejezése után a zombori egészségügyi középiskolába iratkoztam. Amikor bemutatkoztunk a tanároknak, azt is elmondtuk, hogy honnan érkeztünk. Nagyon kevesen hallottak Kishegyesről, csak Bácstopolya említésekor tudták elhelyezni a térképen. A mi településünk Szerbia legkisebb községe. Mivel sokan nem ismerik, azt lehetne hinni, hogy teljesen jelentéktelen. Ez azonban koránt sincs így. Sokszor a legnemesebb fém is csak úgy csillan fel, ha a felszínét egy picit megkaparják. Hegyessel is ez a helyzet. Településünk büszkélkedhet egy egészségházzal, könyvtárral, művelődési intézménnyel, két óvodával, egy általános iskolával, a Szent Anna-templommal, a Pecze-kastéllyal (pontosabban: most már csak a romjaival), mint ahogyan már említettem, egy szabadságharcbéli emlékművel, a Kátai-tanyával...

Nemrég még én is a kishegyesi Ady Endre Kísérleti Általános Iskola padjaiban ültem. Minden nap valami újat hozott, mind a diákok, mind a tanárok számára. Hihetetlen, milyen gyorsan röppent tova a nyolc év. Szinte még látom magam azon a szeptemberi délutánon, amikor édesanyám kezét szorongatva a fehér virágos ruhámban beléptem az iskolakapun. Itt cseperedtünk fel, itt neveltek minket az életre, megtanították nekünk, hogyan boldoguljunk a nagyvilágban. Az iskola volt a második otthonunk, a tanító néni, később az osztályfőnök lett a második édesanyánk.

Az utóbbi néhány évben nagyon sok újítást végeztek az iskolán. A tantermeket bemeszelték, kicserélték az ablakait és a függönyeit, és új tanfelszerelés is érkezett. Az új felszerelés külsőleg, a gyerekzsivaj pedig belsőleg fiatalítja meg az iskolát.

A Pecze-kastély a XX. század elején, pontosabban 1923-ban létesült. Építtetője a falu egyik földbirtokosa volt, Pecze Ferenc. Kislányáról Baba-laknak nevezte el.

Mi azonban még ma is Pecze-kastélynak hívjuk, noha már aligha lehet kastélynak nevezni, hiszen a valamikori gyönyörű épületből szinte semmi sem maradt. Úgymond elemésztette az idő. Én is jártam kint a falu szélén, a kastélynál még kislánykoromban, apukámmal. Ő mesélte el nekem az épület történetét, ugyanúgy, ahogyan az édesapjától hallotta. Amint belekezdett, megjelent a szemem előtt egy óriási épület, körülötte hatalmas park, szebbnél szebb fák, virágoskertek, gyümölcsös, a mezőn szaladgáló lovak, melyek (a legenda szerint) a kislány kedvenc állatai voltak. Majd kirajzolódott előttem a szenvedő édesapa képe is, amint halott gyermekét siratja, akit egy súlyos betegség ragadott el tőle igen korán. Hogy kifejezze iránta érzett határtalan szeretetét, egy kis kápolnát építtetett nyugvóhelyéül a Nyugati temetőben. A kastély ura ezután teljesen magába roskadt, és néhány évvel később ő is meghalt. A gyereke mellé temették. A történtek után az asszony vette át a birtok irányítását, de a második világháborúban elüldözték onnan. Valószínűleg ekkor kezdődött a kastély hanyatlása. A tündérmesébe illő egykori épület ma már csaknem a földdel egyenlő. Sokan tervezték a fölújítását, de a tetemes költsége mindenkit elriasztott. Tolvajok ellopták a megmaradt berendezést, a központi fűtés és a padlófűtés csöveit, sőt még a gerendákat, a téglákat és a cserepeket is. Egyszóval, ami csak mozdítható volt, azt mindent ellopták a Baba-lakból. Kishegyesen a Pecze-kastély említésére a fiataloknak csak egy romos épület jut eszükbe; az idős emberek emlékezetében azonban egy csodálatos kastélyként él tovább. A falu egyik legnagyobb nevezetessége végleg az enyészeté lett.

Kishegyes másik legnagyobb különlegessége a Kátai-tanya. Nyáron számos program nyújt lehetőséget a gyerekeknek, kirándulóknak, hogy kipihenhessék fáradalmaikat, és hogy tanuljanak is valami újat. Szerveztek itt már versmondó, kézműves- és informatikatábort is, ahol a fiatalság kedvére alkothatott, játszhatott. A falu központjában levő Kátai Vendégházban egy mesterséges tavat is létesítettek, melyen a gyerekek csónakázhatnak, horgászhatnak. A falubelieken kívül szívesen látják a más vidékekről érkező diákokat is. Leggyakrabban a szomszédos falvak iskoláinak tanulói látogatják a tanyát, de előfordult már, hogy külföldi vendégek is érkeztek. Kicsiknek, nagyoknak egyaránt érdekes kirándulás, míg a kisebbekkel felnőttek foglalkoznak, addig a nagyobbak lovagolhatnak, esetleg sétálhatnak a fák árnyékában. Az érdeklődőknek megtanítják a gyöngyfűzés technikáját, illetve egyéb díszek készítési módját.

Röviden ez volna az én kis falum. Érdekességekben ugyan nem bővelkedik, de számomra sok különlegesség rejlik benne. Számos hírességet fölnevelt, köztük a legfiatalabbak Lajkó Félix és Rúzsa Magdi. Nem számít, hova s merre visz az élet, a szívem mindig Kishegyesre húz majd vissza. Itt cseperedtem fel, itt jártam iskolába, itt talált rám az első szerelem, a gyermekkori és kamaszkori élményeim, mind-mind idehúznak. Egyszóval itt vannak a gyökereim. Miután befejezem a középiskolát, később az egyetemet, vigyen bárhova is az utam, más városba vagy akár más országba, Kishegyest, ahonnan indultam, nem fogom és nem is szabad elfelejtenem.

HAJDÚ Emília, Kishegyes,
a zombori dr. Ružica Rip
Egészségügyi Középiskola
4. osztályos  tanulója
(Jelige: Kishegyes)