Rasztinai báró Rédl Gyula kastélymaradványa Rasztinán. Az oldalfal boltívei még mutatják: egykor kápolna állt ott. A körötte levő többhektárnyi arborétumnak azonban már nyoma sincs

Amikor munkatársam, Szalai Attila ösztönzésére felkerekedtünk, hogy Tompa alatt a Bácsalmás felé vezető úton levő, és a budapesti Mátyás-templom kicsinyített másaként emlegetett Szent Anna-templom századik évfordulójáról írjunk, még nem gondoltam, hogy a templom építőjében, báró Rédl Béla személyében olyan értékteremtő kegyúrra lelünk, akinek már szülei is a közösségépítésben jeleskedtek a Délvidéken. A fényképezést felvállaló munkatársam állhatatos kutatókedvének hála szinte egyik napról a másikra tárult fel előttünk az Alföldön nemes tevékenységet folytató Rédl család múltja, mely nemcsak arról szól, hogy Mária Teréziától kapott birtokaik kötötték őket a térséghez, hanem arról is, hogy birtokaikon házhelyeket osztva teremtettek faluközösségeket, ahol aztán templomot építtetve mélyítették el a megmaradáshoz és a fejlődéshez alapvetően fontos hitet. Tudták ugyanis, hogy az emberi tevékenység csak Istent önzetlenül szolgálva hoz gyümölcsöt. Évszázadok távlatából szemlélve, a róluk közzétett szűkszavú ismeretek alapján ítélve pedig önzetlenségük határtalannak tűnik. Emléküket az utókor mégis -- nemcsak a Trianon következtében elcsatolt területeken, hanem az anyaországban is -- mindössze hézagosan, a lassú pusztulás foszlányaiban őrzi. Holott végső ideje volna tudatosulnia bennünk, hogy az értékteremtő elődeink emlékét őrizni, ápolni nem kényszerű kötelességünk, hanem nemzeti közösségünk fennmaradásának a záloga, hiszen a múltunk egy darabján túl hitünkhöz és Istenhez való kötődésünk elevenségét adja. Erre pedig a nemzet egészének is nagy szüksége van, mennyivel nagyobb szüksége van hát a kisebbségbe taszított nemzettöredéknek, melynek sorsában éppen a báró Rédl család a mai napig osztozik. Az egykor a Hunyadiak birtokához tartozó Bács-Bodrog vármegyében Szabadka és Tompa között húzódó terület a Sári-pusztával és Rasztinával együtt Rédl Gyula (Julius) báró tulajdonába került. A család így -- az Őrszálláson általuk felépíttetett Mária szent neve templom vitrázsa tanúsága szerint is -- a bárói rangjához a rasztinai jelzőt használta. A bárócsalád végső nyugalmat is ebben az egykor hetven százalékában német, mintegy harminc százalékában pedig magyar faluban remélt magának. A templom alagsorába levő kápolnában sorakoznak ugyanis azok a márvány szarkofágok, amelyekben a főnemesi család érckoporsóit helyezték. A trianoni országszabdalás után azonban az újsütetű balkáni hatalom nemcsak kultúránk szálait, a kegyurak emléke iránti tisztelet folytonosságát metszette el, hanem a templom falában elhelyezett Szent István és Szent László csaknem kétméteres szobrait is befalaztatta. 1941 óta ismét láthatóvá váltak ezek, a Délvidéken egyébként egyedüli szobrok. A háborút követően azonban az őslakosok, németek és magyarok tömeges kiűzésének gyalázatát kellett elszenvednie a falunak. A partizánok által mások vagyonába helyezett betelepülők pedig már nem a befalazást, hanem a fosztogatás, a hitben való megalázás útját választva lendültek bele az etnikai tisztogatásba. A templom alagsorának kápolnáját feltörve zúzták szét a márvány szarkofágokat, és forgatták ki koporsójukból a Délvidéken ma Nyugat-Bácskaként számon tartott térség segítőinek a csontjait. Igaz, a márvány síremlékek többsége, köztük a Temerini gróf Szécsen Malvin szarkofágja is azért sértetlenül fekszik az egykor kegyeletet sugárzó altemplom kápolnájában, amely még ebben az elhanyagolt, romos állapotában is a II. Rákóczi Ferenc síremlékét őrző kassai Dóm kápolnájának a méltóságát idézi. És még a por, penész, becsorgó esővíz bomlasztásának kitett száz-kétszáz éves latin, német és magyar nyelvű egyházi könyvekről, bibliákról, kéziratokról, vagy a gróf Szécsen Malvin által hímzett miseruhákról nem is szóltunk, pedig mindez az élni akarásunkat tápláló hitünk erejét jelentené. Erre pedig különösen szüksége volna valamennyiünknek, de legfőképpen azoknak az alig pár száz főnyi magyar szigeteknek, amelyek tagjai még így vagy úgy, de élnek a kultúránkat, múltunkat, hitünket a Megfeszítetthez hasonlóan darabokra törő, megsemmisítő szándékú áradatban.
Ma, amikor a régió turizmusának lehetőségeiről tartanak egyre-másra nagyhangú tanácskozásokat, templomaink, kastélyaink, egykori arborétumaink -- még a műemlékké, a védetté nyilvánítottak is -- ebek harmincadjára hagyottan a kóró, a parlagfű burjánzásától és a fejszék csapásaitól pusztul. Igaz, fenntartásukhoz, turistalátványossággá tételükhöz pénz is kell, de elsősorban az állagmegőrző gondos viszonyulásra lenne szükség, hogy mint Rasztinán a Rasztinai báró Rédl család kastélyának megmaradt falait ne a menekültek fúrják-faragják tovább. Ne csak az euorégiós és anyaországi támogatások megszerzésére ácsingózzunk, hanem ki-ki a maga területén tegyen is azért, hogy gondoskodó keze nyoma akár a rendszeres fűnyírással meglátsszék. Feltett szándékunk, hogy a Rasztinai báró Rédl család őrszállási és rasztinai, később székelytelep lévén, bácshadikfalvi hagyatéka nyomán sorra vegyük kastélyaink, kúriáink, majorságaink, arborétumaink maradványait, mert meggyőződésünk, hogy a hitből sarjadó múltunk tevékenységre serkentő képviselőinek megismerése által emelt fővel járhatunk a hazából még megmaradt szülőföldünkön. Abban a tudatban ugyanis, hogy nemcsak alábbvalók nem vagyunk, hanem Európát már évszázadokkal korábban a Balkán szomszédságába hoztuk.