Párdányi utcarészlet

Az április 22-i dátum sok bánáti emberben keserűséget, bosszúságot és most már igazságtalanságot is ébreszt. Április 22-én több közép-bánáti települést (leginkább Párdányt, Módost, Káptalanfalvát) elsodort a megáradt Temes, és vele együtt az ott élő emberek ingóságát és sok esetben az ingatlanját is. Párdányban körülbelül 54 ház dőlt össze, azóta az állam 25 házat építtetett újjá, vagyis legalább 26 épület még mindig hiányzik a ,,boldogsághoz. Vajon mi alapján és ki döntött arról, hogy kinek jár az új ház és kinek nem? Elképzelni is nehéz, hogy mit érezhetnek azok az emberek, akiknek nem jutott semmi.
Legutóbb mintegy fél évvel ezelőtt voltunk Párdányban, és már akkor nagyon elkeseredettek voltak a helybéliek, mindenkinek ott motoszkált a fejében a gondolat, hogy mi lesz velük a télen, ha addig nem segít rajtuk senki.
- Senki nem jött önökön kívül azóta a magyarokat megnézni. Nagyon egyedül érezzük magunkat, és ráadásul meg se merünk mukkanni az utcán. Ha segítséget kérünk, azt mondják, hogy forduljuk a magyarokhoz - mondja Sike István párdányi lakos, az egyik károsult, akivel előző látogatásaink során ismerkedtünk meg. Az ő házát szerencsére nem érte akkora kár, hogy le kellett volna bontani, de a falai annyira megrepedeztek és átnedvesedtek, hogy lakhatatlanná, életveszélyessé vált. Az árvíz óta többen is jártak a faluban a károkat felbecsülni, így hozzá is eljutottak a szakemberek, de mint mondta, érdemi segítséget senkitől nem kapott. Saját költségén volt kénytelen újra lakhatóvá tenni a családi házat, hiszen a tél beköszöntével mégsem maradhatott abban a kamraszerű épületben, amelyben az árvíz pusztítása óta hajtja álomra a fejét. István úgy érzi, megkülönböztetik őket a faluban, amikor kárpótlásról van szó, az ingatlanspekulációk miatt a magyarok mindig az utolsó helyre szorulnak. Még a kertjében keletkezett kárt sem térítették meg neki.
Sike János, István öccse a szemben lévő épületben lakik, vagyis lakott. A házukat le kellett bontani, mivel azt lakhatatlannak minősítették. Jelenleg feleségével, Snežanával a lányánál, Erzsébetnél lakik.
- Noha a házunkat elvitte a víz, vagyis annyira életveszélyessé vált, hogy le kellett bontani, nem kaptam semmilyen kárpótlást. Mivel a lányom is itt él a faluban, és az épületben, amely a nevén van, az ár nem okozott nagyobb kárt, azt mondták az illetékesek, hogy nekem, mivel van hol laknom, nem jár a kárpótlás. Egy rozsdás szög nem sok, mi annyit se kaptunk.
Sike János felesége telefonon kereste fel Velimir Iliæet, a nagyberuházások miniszterét, hogy segítségért folyamodjon. A miniszter azt ígérte, hogy egy hónap múlva megérkezik a pénz, de sajnos ez nem történt meg. A Petra Drapšin utcában, vagyis ahol laknak, minden házon történtek olyan javítások, amelyeket az állam támogatott, kivéve kettőn: a Sike István és Sike János tulajdonában lévő épületen.
Sikéék igazságtalannak érzik a velük való bánásmódot: amíg mások megkapták a várva várt segítséget, addig velük senki sem törődik. Úgy gondolják, hogy a politikai hovatartozás vagy hova nem tartozás, azonkívül a nemzetiségük miatt is, hátrányos megkülönböztetésben részesülnek. A legnagyobb gondot abban látják, hogy kevesen vannak magyarok, és nem tudnak összefogni, hogy közös erővel lépjenek fel a saját érdekükben.
Jenei Mihály háza is felújításra szorult. Annak költségét a 73 éves idős bácsi a saját pénzéből volt kénytelen fedezni. Ígéretet kapott a károk megtérítésére, de a pénznek eddig még nyoma sincs.
- Az árvíz idején a házam utca felőli része átnedvesedett. Kijött a kárfelbecslő bizottság, s megállapította, hogy csak alá kell falazni, s minden rendben lesz. Én mondtam nekik, hogy szerintem az nem lesz úgy jó, mivel már a tető is megindult. Telt-múlt az idő, elkezdték az első, majd a második utcában lévő házakat javítani, de hozzám a hatodik utcába csak nem akartak ideérni. Már nem tudtam tovább várni, s eldöntöttem, hogy anyagot vásárolok, fizetem a mestereket, és felrakatom a falat. Nem várom meg, amíg rám szakad a ház. Az ígérgetéseknek nem nagyon hittem, hiszen volt a faluban már néhány teljesen befejezett ház is, persze csakis a szerbeké. Elővettem a pénztárcámat, s mestereket hívtam, hogy mérjék fel, mennyibe kerül a javítás. Vásároltam többek között 3000 téglát, 7 köbméter sódert, 15 köbméter cementet, 8 köbméter pormészt. Úgy saccolták, hogy a munkájuk 1200 euróba fog kerülni. Egy kicsit gondba estem a hallatán, mivel a nyolc hektár földemből mindössze 1,5 hektár maradt épségben. De végül mégis belementem. Időközben megjelent egy becskereki vállalat is, s az vállalta a javítást, valamint megígérte, hogy a költségeimet megtéríti - tudom meg Misi bácsitól.
A kárt 1 millió dinárra becsülte fel a bizottság. A becskereki vállalat mesterei felverték a folyosót, leverték a falakat, és megígérték, hogy hamarosan mindent felújítanak, és állják is a javítás költségét. De még egy hónap múlva sem jelentkeztek.
- A becskereki munkások főnöke javasolta, hogy hívjam el a torontálvásárhelyi mestereket, nem kell fizetnem semmit, minden költséget a cég állja. A mesterek el is jöttek, s a becskereki cég vezetőjével megállapodtak abban, hogy a vállalat 20 eurót fizet nekik egy napra, az élelemről viszont nekem kell gondoskodnom. Becsülettel dolgoztak húsz napon át, mindent rendbe hoztak, fejenként 44 000 dinárt kellett volna a cégnek fizetnie a munkáért, ám a vállalatban kijelentették, hogy nincs egy dinárjuk sem. Gondba estem, most mit csináljak. A házam fel van újítva, de a mestereknek nem tud a cég fizetni. Én hívtam őket, így úgy döntöttem, hogy kifizetem a nekik járó 88 000 dinárt, a becskereki vállalat pedig - ígéretéhez híven, gondoltam én naivan - előbb-utóbb nekem is megtéríti ezt az összeget. Mit mondjak, azóta már eltelt több mint két hónap, de a pénznek a nyomát sem láttam. Kaptam egy kézzel írt szerződést, a becskereki vállalat pecsétjével és a torontálvásárhelyi mesterek aláírásával, de kérdés, hogy mit érek el vele, mivel az én nevem sehol sem szerepel benne. Nem tudok mit csinálni, nem tudom, kihez forduljak, hogy a pénzemet visszakapjam. Úgy érzem, jól kijátszottak, október 22-e óta hiába várom a pénzemet - kesereg Misi bácsi.
Párdány utcáin végigmenve az ember kísértetvárosban érzi magát, annyi a tönkrement, összeomlott, lakhatatlan ház. Az emberek keseregnek, hiszen amint Misi bácsi példáján is látszik, az ígéreteken kívül nem sokra számíthatnak. Abból pedig megélni nem lehet.
A számkivetett emberek magárahagyatottságának érzésével hagytuk el Párdányt, fájt a szívünk honfitársainkért, akikre senki nem gondol, akikről gondot senki nem visel. Pedig gondolni kellene rájuk, segíteni kellene nekik, hiszen ott a végeken a balkáni sötétség fojtogató szorításában nem könnyű magyarként megmaradni. Ehhez hasonló gondolatok cikáztak fejünkben, miközben róttuk a kilométereket a következő szerencsétlenül járt falu, Káptalanfalva felé.