AMFOHILIJE. Igaz ugyan, hogy csak néhány ezren gyűltek össze a koszovói szerbek legutóbbi belgrádi tüntetésén, a demonstrációnak mégis nagy lett a visszhangja — csak kissé más értelemben. A Koštunica-féle marketinggyár az ENSZ 1244-es határozatára utalva 12 óra 44 percre hirdette meg a brüsszeli megállapodás elleni tiltakozás időpontját. Mivel azonban lanyha volt az érdeklődés a tüntetés iránt, a szerb pravoszláv egyház két püspöke tett róla, hogy emlékezetes maradjon. A megmozdulás kezdetén a két pap Koszovóért imádkozott. Amfilohije montenegrói-tengermelléki metropolita kijelentette, hogy a szerb kormány és a szerbiai képviselőház bűneinek megbocsátásáért és elhalálozásáért fohászkodik, Atanasije nyugalmazott püspök pedig azt mondta, hogy az államvezetőség első három embere áruló, mert a NATO-garanciákban hisz. Dačić kormányfőnek azt üzente: vigyázzon, mert Đinđić is így beszélt, és lám, hogyan járt. Tehát közvetett módon halállal fenyegette meg.

Valójában nem az a hír, hogy mit mondott a két pravoszláv tiszteletes, ilyen hangnemre már korábban is volt példa. Emlékezhetünk még Amfilohije püspöknek a meggyilkolt kormányfő temetésén mondott beszédére, melyben egyebek között e szavakkal búcsúztatta Đinđićet: „Ki kardot ránt, kard által vész el”.

A hír az, hogy e papi beszédből botrány lett. Szinte a teljes politikai színtér és az egész társadalom felhördült a hallatán. Hozzá kell tennünk azonban, hogy amikor korábban a „demokratikus ellenzék”-ről beszéltek így a pravoszláv egyház emberei, akkor azt a mostani hatalom néhány képviselője igencsak helyeselte. Mert egyfajta véd- és dacszövetség alakult ki az egyház és a kilencvenes években a hatalmat gyakorló pártok között a szerb ügyért, a szerb földekért, a gonoszt megtestesítő nyugati hatalmak elleni harcban. Olyan videofelvételek is vannak, amelyeken a horvátok és bosnyákok ellen csatába induló szabadcsapatok marcona tagjaira áldást osztó papok láthatók.
Az égi és földi hatalom között köttetett ilyen szövetség pedig Koszovó ügyében gyökerezik. A „szent szerb föld”-ében, az érte folytatott harcokban. A szerb politikusok ezekben az években a pátriárkához járultak áldásért, és nem mellékesen tőle kaptak tanácsokat is. Ezután szellemi menedékhelyükre, Koszovóra, visszavonultak, és onnan üzenték meg bölcsen, hogy csatába kell menni a vélt szerb földekért. Ezek a földek azonban elfogytak, és a számadás során az ő bázisuk került sorra, a politikai vezetés pedig ezúttal olyan lépéshez folyamodott, amely szöges ellentétben áll azzal, amit ők tanácsoltak. Ezért tekinthető egyfajta hadüzenetnek a belgrádi Köztársaság téren elhangzott beszéd.

Az, hogy égi és földi hatalom között Szerbiában 25 évnyi szimbiózis után szakításra került sor, reménykeltő lehet mindannyiunk számára: ez azt jelent(het)i, hogy a hatalom végre leszáll a földre, és az ország valós bajaival kezd foglalkozni, a pravoszláv papság pedig visszavonul a templomokba, szentélyekbe. Ahogyan annak egy alkotmányosan kinyilatkoztatott szekuláris társadalomban lennie kell.

PARTIZÁNKODÁS. Megtartották a tartományi alkotmányjogi bizottság ülését, melynek napirendjén a joghurtospohárban hullámokat keltő Vajdaság alkotmányos és törvényes jogainak védelméről szóló nyilatkozat szerepelt. Sőt, ha minden igaz, mire ezek a sorok megjelennek, a tartományi parlament is elfogadja. Az ülésen több módosítást is megvitattak és elfogadtak, a legérdekesebb és egyben a legtöbb vitát keltő mégis a Vajdasági Szociáldemokrata Liga javaslata volt Vajdaság autonómiája létrejöttének időpontjáról. Az elfogadott módosítás értelmében ugyanis az önrendelkezésről 1945. július 30-án és 31-én döntöttek Újvidéken a népek küldötteinek nemzetgyűlésén, ahol egyhangúan úgy döntöttek, hogy Vajdaság autonóm tartományként Szerbiához csatlakozik.

A fenti megfogalmazás azért érdekes, mert azt jelenti, hogy a Vajdaságnak — autonóm tartományként — Szerbiához való csatlakozásáról a partizán-kommunista hatalom által verbuvált és nyilván minden nemzeti közösség által képviselt nemzetgyűlés döntött. Arról, hogy egyhangú döntés született, kár beszélni, mert képzeljük csak el annak a küldöttnek a sorsát, aki esetleg a javaslat ellen szavazott volna! Ilyen értelmezésben pedig Vajdaság autonómiája nem más, mint partizán vívmány. Ennek értelmében pedig a tartomány himnusza lehetne akár a „Mlada Vojvođanka” (Bátor vajdasági lány) is. E dal tamburával kísért változatát Čanak már úgyis feljátszotta.

POLISZOK. Szabadkai a történet, de vonatkozhat bármely más városra is. A helyi közösségekről szóló törvény módosítása után a törvény értelmében ugyanis a helyi közösségek nem rendelkezhetnek saját ingatlannal, és nem lehet saját bevételük sem. Ezek a pénzeszközök most a városi kasszába folynak be, onnan pedig a városatyák által meghatározott arányban jutnak vissza a helyi közösségekhez. A városi közigazgatás egyik munkatársa szerint ez azért igazságos, mert vannak olyan helyi közösségek, amelyek szegényebbek, nincsenek bevételeik, így most ők is pénzhez juthatnak. Ellenben elveszik a pénzt a találékonyabb, működőképesebb helyi közösségektől, melyek megtalálták a módját, miként juthatnak pluszbevételhez.

Nagyjából annyira igazságos ez, mint amennyire annak idején Jugoszlávia egyenletes regionális fejlődésének koncepciója, melynek értelmében a gazdagabb köztársaságoktól elvett pénzt a szegényebbek kapták meg. Az akkori elégedetlenség volt a gyökere annak, hogy végül Szlovénia és Horvátország a függetlenség útjára lépett.

Esetünkben a végkifejlet pedig mi lehetne? Esetleg a helyi közösségek az ógörög modellt követve városállamokká, poliszokká alakulhatnának, és maguk döntenének róla, mennyit adnak a közösbe.