A nagyhatalmak évszázadok óta stratégiákban és forgatókönyvekben gondolkodnak. A stratégia a jól felismerhető helyzetükből és érdekeikből alakult ki, és nem változtatnak rajta gyakran, sőt csak akkor, ha a világban valami jelentős átrendeződés zajlik.
Az amerikai stratégia
Az USA nagy stratégiájában az a lényeg, hogy megőrizze vezető szerepét, még akkor is, ha más országok népesebbek, és gyorsabban fejlődnek.
Sokan azt gondolják, hogy az USA hibát követ el, amikor Ukrajnában háborúzik közvetett módon, és nem a fő ellensége, Kína ellen lép fel, sőt azt is véleményezik, hogy Oroszországot és Kínát egymás mellé „tolta” az EU és az USA. Oroszországnak és Kínának is biztonsági félelmeik vannak, a történelmük folyamán ugyanis gyakran néztek szembe dezintegrációs folyamatokkal. Oroszország még ma is visszasírja a Szovjetuniót mint birodalmat.
Az USA tehát bonyolult feladat előtt áll. Meg kell őriznie a saját lakosságának a kényelmét, mert ha nem teszi, akkor lázadások, tüntetések, zavargások várhatóak, tehát szavatolnia kell a jólétet. Ezenkívül az USA-nak egy vízfejű gazdasága van, ami a hadiipar működésének a következménye. Az el nem használt fegyver pedig kidobott pénz. Tehát ha az USA fenn akarja tartani a vezető szerepét, akkor gondolnia kell a hadiiparra, vagyis arra, hogy legyenek háborúk, és vásárolják a fegyvereket, valamint hogy elrettentő erő legyen. Ezeket a bajokat csak akkor tudja kezelni, ha a belső feszültségeit külföldre helyezi át, ahogy ezt már sokszor meg is tette. A világhatalmi státuszát úgy érdemes megvédenie, ha sorra veszi az ellenfeleit, és először a leggyengébb kihívóval mérkőzik meg, ami már meg is történt.
Ebbe a stratégiába rontott bele a Hamász, amikor az USA szempontjából kulcsfontosságú közel-keleti országot, Izraelt támadta meg. A Közel-Kelet kérdéseinek kezelésében az alapképlet az, hogy Izraelt támogatni kell. Ez szinte Izrael megalakulásától így van. Ám az USA fő stratégiáját nem térítheti el sem a Hamász, sem más.
Mire volt jó az ukrán háború kezdete?
Mindössze néhány hete, de a Hamász támadása előtt jelentette ki Blinken állami külügyi titkár (külügyminiszter), hogy az USA-nak aktívabb szerepet kell játszania a nemzetközi politikában. Ami azt illeti, már játssza is ezt a szerepet.
Az euroatlanti civilizációban Európa néhány alkalommal megpróbált egyenrangú félként tekinteni az USA-ra, ez azonban nem működhet egyenlő katonai képességek nélkül. Az európai katonai képességek kialakulását pedig az USA mindig megakadályozta.
Ami a gazdaságot illeti, Európa az orosz energiahordozóktól kezdett függeni, hiszen a földrajzi adottságokból ez következett, és ez volt a gazdasági sikerének az egyik alapköve. A biztonságát a NATO védőernyője garantálta, ráadásul úgy, hogy az USA pénzelte a NATO majdnem háromnegyed részét, a szövetségesei pedig azt is kispórolták, hogy a GDP-jük legalább 2 százalékát erre szánják. Ehelyett jöttek — csak egy példánál maradva — az USA-ba a jobbnál jobb német autók, melyek nem is voltak drágák. A franciák meg tengeralattjárókat akartak eladni Ausztráliának, amibe az USA beleszólt, és az ausztrálok amerikai tengeralattjárókat vásároltak. Az USA tehát, szokása szerint, az erőfölényét felhasználva lépett fel.
A folyamatokat figyelve úgy tűnt — főleg a „Trump—Biden-felfordulás”, az államadósság, a dollár térvesztése a nemzetközi kereskedelemben, valamint az otthoni tüntetések elfajulása miatt —, hogy az USA-nak kezd kicsúszni a kezéből a vezető szerep. Nyilvánvaló volt, hogy rendet kellett tennie saját háza táján. És ezt Európával, pontosabban Németországgal kezdte. Akárhogy is vesszük, Németország kihívója volt az USA-nak, gazdasági értelemben mindenképp, és egy jó politika először a gyengébb ellenfelével számol le, az USA-ban pedig bőven vannak jó taktikusok. Merkel távozása után a hárompárti koalíciót rendkívül jól lehet manipulálni, a gázvezetékek felrobbantásával pedig Németországot elvágták a lehetséges gazdasági prosperitástól néhány évre, sőt talán évtizedre is. Az amerikai külpolitika hátradőlhetett egy pillanatra, mivel az első kihívást kipipálta. Rendbe tette az udvart, kiütötte a, mondjuk így, harmadik számú kihívót, Németországot bekényszerítette a neki szánt szerepbe. A Távol-Keleten Dél-Korea és Japán is fél Észak-Koreától, ezért az USA szövetségét keresi, ezenkívül az Indokínai-félszigeten és Indonéziában is elég jók a pozíciói. Ausztrália és Új-Zéland soha nem lehetnek nagyhatalmak, viszont mindig lehetnek az USA szövetségesei. Mindez nyugalomra inti Kínát.
Ellenben a közel-keleti folyamatok másmilyenek. A szunnita és siíta iszlám irányzat egymással és Izraellel is harcol. A Hamász támadása előtt úgy tűnt, hogy a szunnita világ és Izrael között csökken a feszültség. A Hamász célja talán az volt, hogy az egész régiót felrázza, és mindenkit szembeállítson Izraellel. Ez részben sikerült is, egy újabb gócpontot robbantott ki, de nem kétséges, hogy az izraeli hadsereg szét fogja verni a Hamászt. Ez idő kérdése. Ukrajnának viszont ez nem jó, hiszen kikerül a vezető hírek közül, Zelenszkij mondanivalója még kevésbé lesz érdekes. De ez a nagy stratégián nem változtat.
Legyengíteni Oroszországot
Az USA deklarált célja az ukrán háborúval, hogy gyengítse Oroszországot. Az ukrán politika volt olyan amatőr, hogy belesétált ebbe a helyzetbe. Így most stabil szövetségese van, az USA azonban, maga az ország, önmagától nem tudja befejezni a háborút. Nem tudni még, hogy meddig tart a háború, de eddig az USA nem sietett csökkenteni az intenzitását. És az is látható, hogy az ukránokat, a politikai elitet és a lakosságot szinte lökik bele a háborúba. Ha cinikusak akarunk lenni, akkor erre azt mondhatjuk, hogy az USA-nak az a jó, ha Ukrajna minél tovább harcol, a kérdés pedig az, hogy Ukrajna meddig bírja. Az USA-nak azonban sokkal inkább érdekes, hogy mikor kezd majd ez a háború fájni Oroszországnak. Izrael megsegítése gyors és hatékony. Egészen más, mint Ukrajna kezelése. Egyrészt az izraeli a legerősebb hadsereg a Közel-Keleten, másrészt az Izraelnek nyújtandó segítségről nincs vita, az gyorsan és nagy mennyiségben érkezik.
Ukrajna teherbírása és Oroszország meggyengítése azok a tényezők, amelyek az USA forgatókönyveit írják ma, de az USA-ban dagadó belpolitikai botrányok új fordulatot hozhatnak, a Hamász támadása pedig már hozott is. Izrael támogatása nem szerepel a kérdések között, Ukrajnáé viszont igen. Az USA akkor szállt bele az ukrán háborúba, amikor akart, és akkor száll ki belőle, amikor akar. De az idő az USA-nak dolgozik, ha Oroszország gyengítéséről van szó. Az USA népesedési adatai jók, lakossága nőni fog, ám a pénzügyei tragikusan rosszak. Oroszországnak és Kínának viszont csökkenni fog a lakossága, és Kínának idővel a teljesítőképessége is, ha maradnak a trendek. Ha az USA a demográfiai növekedést be tudja integrálni a cél- és eszközrendszerébe, akkor ez a Kínával szembeni pozícióját fogja erősíteni. Ha az USA-nak szerencséje lesz, akkor soha nem fog Kínával háborúzni, hiszen okafogyott lesz a háború a gyengülő óriással.
A demográfiai válságban küzdő Kínát megzabolázni
Ezekben a napokban lép be Kína egy demográfiai mélyrepülésbe, a lakosság elöregedése egyre rohamosabb. Tehát az USA szövetségi rendszere erősebb, mint Kína, és a kínaiak nem biztos, hogy annyira akarják Tajvant, hogy minden mást kockára tegyenek érte. Az USA Kínával vívott „harca” bizonyára jobban fog hasonlítani egy gojátszmára, mert a kínai politikai elit nem akarhat egy végkimerülésig tartó háborút vívni az USA-val.
Persze mindebben még sok változó van. A stratégiát az is befolyásolja, hogy az elektromos autók milyen ütemben terjednek, a fosszilis energiahordozók iránti kereslet hogyan alakul. Az sem mindegy, hogy az USA fenn tudja-e tartani előnyét a számítástechnika, az űrkutatás és a high-tech területén. Kérdés, hogy az USA rendezni tudja-e a pénzügyeit, hogy maga mellé tudja-e állítani a délkelet-ázsiai országokat, a BRICS+ milyen irányba fordul majd, az ukránok meddig bírják még a háborút. De az is kérdés, hogy az USA meddig tudja tartani katonai fölényét Kínával szemben, és hogy India milyen irányba fordul. Hasznos lenne Európával egy win-win helyzetet kialakítania, hogy őszinte szövetségese legyen. Ezenfelül fontos kérdés, hogy mi lesz Afrika sorsa. A Hamász kilóg a sorból, hiszen vallási/ideológiai okokból háborúzik.
A nagy kérdésekbe, az USA jövőre vonatkozó stratégiájába a Hamász nem tartozik bele, azért sem, mert a jelenlegi erőviszonyok Izrael győzelmét sejtetik.
