Az utóbbi napokban mind többször a fülemben cseng John Lennon egyik száma, a God (Isten) című. Benne Lennon szép sorjában megtagad mindent, amiben hinni lehet, és azt is, amiben nem, kijelenti, hogy még a Beatlesben sem hisz. Az utóbbi hetekben mi is szegényebbek lettünk egy álommal, egy illúzióval, és elvesztettünk valamit, amiben hinni lehetett (volna), és amiben hittünk is, mert hinni akartunk.
Most mit csináljunk?
Szikáran pattog a tény, a magyarországi lakosság több mint a felét nem érdekli a határon túli magyarok sorsa, de akiket érdekel, azoknak is a fele úgy szavazott, hogy tartsák őket (vagyis minket) minél távolabb köreiktől. Ez azt jelenti, hogy Magyarország lakosságának mintegy háromnegyede egyszerűen nem érdekelt abban, hogy ismerjen, elismerjen bennünket. Hiába beszélt annak idején Antall József, úgy látszik, nem létezik, és ő is csak gondolta a lélekbéli 15 milliót, és hiába mondta Orbán Viktor, hogy a magyar nemzet és a magyar állam határai nem esnek egybe. Azon a fekete vasárnapon (2004. dec. 5-én) Magyarországon azt mondták ki, hogy nekik Trianon a jó, hogy nem kell arról gondolkodni, hogy miképpen oldjuk fel úgy a traumát, hogy másoknak se ártsunk, sőt az se baj, ha a nem polgártárs magyaroknak ártanak. Nem fér - mert nem akarják, hogy beleférjen - a világképükbe a határon túli magyarság, és szavazatukkal púpoztak még egy kicsit azon a puttonyon, amelyben a határon túli magyarság hátrányai vannak. Az anyaországból mostohaország lett. A szülőföldön való maradás előmozdítása pedig ezek után úgy hangzik, mint a határon túli magyarság gondjainak a lerázása, ad acta helyezése.
Budapesti ügyvéd barátom kommentárja erről az volt, hogy könnyű beijeszteni a kispénzű emberkéket. A papköltő pedig reményteli vagy reménytelenül csengő kérésével zárja versét Magyarországgal kapcsolatban - ,,Ragyogtasd fel újra ezeréves fényed" -, hiszen neki a temetéseken is az a dolga, hogy az örök élet reményéről beszéljen. Lehet, hogy csak szubjektív, lehet, hogy nem pontos a megérzés, de nekem úgy tűnik, nincs ilyen fény, és sokkal hitelesebb ez a sor: ,,Holt csillaggá lettél, nem ontod a fényed". Emellé talán Nietzsche mondása illik legjobban: ,,Ahol nincsenek sírok, ott nincs feltámadás". Nos, ami a magyar-magyar ügyeket illeti, a helyzet érett a feltámadásra. Így csak végigpásztázhatunk azon, hogy mit csinál a határon túli magyarság ennek a halálnak az állapotában. Azt mondják, Csíksomlyóban nem énekelték el az idén a Himnuszt a helyi búcsún, és hogy Erdélyben egyes helyeken ki van írva: ,,Magyar állampolgárokat nem szolgálunk ki". Szegedi barátom arról számolt be, hogy egy csíksomlyói kocsmában pedig ez a felirat olvasható: ,,A magyar állampolgároknak 10%-kal drágább". Lárifári, üres beszéd! Vagy ki tudja? Azt mondják, hogy Erdélyben sokan nem is fogják többé magukat magyarnak vallani, hanem székelynek. Tőkés László azt mondta, hogy addig kotorásztak az anyaországiak a zsebükben, míg ki nem ürült a szívük a határon túli magyarok iránt". Kassán a polgárok a kassai polgár, Márai Sándor szobrának leleplezésekor kifütyülték Szili Katalint - ezt viszont a rádió is bemondta. Itthon indulatosan kérdezték tőlem, mi értelme magyarnak vallani magam, ha a magyarok sem tartanak maguk közül/közé valónak. És hogy értelmesebb egyszerűen vajdaságinak vallanom, mondanom, gondolnom magam. És talán a nagy szlovákiai költő Himnuszára kéne emlékezni (vajon mi értelme volna?), és a nagy ukrajnai felkelőre, II. Rákóczi Ferencre a szerb Kosztolányi szülővárosában. Talán az lenne a jó a nemmel szavazóknak, ha származás nélkülinek mondanám magam, mint a másik nagy szabadkai irodalmár? ,,Hazádnak rendületlenül légy híve ó"... vajdasági? Magyarországon nincs számodra hely, itt élned, halnod kell? (De minket egyébként sem érdekel, akármi van is veled.)
Ha reálisak vagyunk, beláthatjuk, hogy Magyarországon a sok nélkülözés után szeretnének maguknak néhány jó évtizedet. Ha reálisak vagyunk, akkor észrevehetjük: a magyarországi társadalom tagjai erőfölényben vannak velünk szemben, Magyarország az erőfölény birtokában tárgyalgathat velünk-rólunk - ha akar. Nem tudunk hatással lenni erre az erőfölényre, és nem tehetünk mást, mint elfogadjuk az ,,anyaország", az anyaországiak döntését, de ha nem fogadjuk is el, az sem számít, hiszen nincs hatással az erőfölényben lévő magyarországiakkal szemben. Annyiszor tették velük ugyanezt, hogy nem is csoda, ha - lévén mással ezt nem tehetik - most ők járnak el mivelünk ugyanúgy. Nincs ebben semmi különös, sőt a lélektan, a tömegek pszichológiájának ismeretében ez majdhogynem törvényszerű. És mégis fáj. Meg lehet érteni, de mégis megalázó, tartás-, emberség-, hit- remény-, sőt talán szeretetromboló is lehet. Ha reálisak vagyunk, és nem ragadnak el bennünket érzelmeink, akkor megállapíthatjuk, hogy a szavazás mit sem változtatott Kölcsey, Madách vagy Kosztolányi megítélésén. És hogy a Himnusz jóval előbb szólított meg minden magyart, és hogy ez akkor is így marad, ha Magyarországon máshogy gondolják. Ha reálisak vagyunk, akkor megállapíthatjuk, hogy a pénznek nincs szaga, és gyerekes dolog kijelenteni, hogy magyar állampolgárokkal másként bánunk. Sőt ez talán még igazságtalan is, hiszen voltak, akik bennünket megértve szavaztak. Gyerekes dolog kifütyülni egy államjogi méltóságot. Gyerekes dolog az is, ahogyan az imént a verssorokkal zsonglőrködtem. De vajon mi mást lehet most tenni? Magyarországon horribile dictu még azt is elvitatják tőlünk, hogy felháborodhassunk, és az ügyeletes kereskedelmi tévén (Tv2-n) erről küldik - ha küldik - a sok SMS-t. Vajon mit tennének ők, ha egy ilyen helyzettel szembesülnének? Nem érdekes! Hiszen mi szembesültünk vele. Minket fokoztak le, a legmostohább gyerek állapotába. Egy olyan helyzetbe vetettek bennünket, amely ellen semmit sem tehetünk, és ez mélyen frusztrál/frusztrált bennünket. Akármit teszünk is, ezen nem változtathatunk - a többség nem áll mellettünk. Az ilyen helyzetekben tűnik ki a problémakezelés irracionális változata. A költő verset szublimál keservéből, a kassai magyar fütyülésével fejezi ki indulatát, a szabadkai - én - pedig magyarázgatja a megmagyarázhatatlant, reménytelenül oldogatja in silico a megoldhatatlant. Itt vagyunk, és semmi olyat nem tudunk tenni, ami hatással lehetne az ,,anyaországi" közönyre. Költői ihletettségű kollégám azt mondta ezzel kapcsolatban, hogy olyanok vagyunk, mint a kóbor kutyák, akiket ahelyett, hogy megsimogattak volna, jól oldalba rúgtak.
Dream is over
A Lennon-szám végén azonban azt énekli a dalnokmester, hogy ,,I just belive in me" - csak magamban hiszek - , és még hozzáteszi: ,,...magamban és Yokóban". Meg hogy álmában rozmár volt, és felébredve egyszerűen John.
És valóban annyival tartozunk magunknak, hogy álmunkból felébredve, illúziónktól kijózanodva higgyünk magunkban. Ennyi kell ahhoz, teljes értékű emberként nézhessünk mindazok szemébe, akik szavaztak, avagy nem szavaztak az ügyünkben. Ezzel tisztelhetjük meg azokat, akik igennel szavaztak, és ezzel őrizhetjük meg arcunkat azokkal szemben, akik nemmel szavaztak. Ennyi kell ahhoz is, hogy holnap vagy még ma elkezdhessük vagy folytathassuk szürke hétköznapjainkat. Hogy szeressük azokat, akik körülöttünk, mellettünk vannak, hogy vigyázzunk egymásra. Hisz másnak különben sem lenne értelme. Kirekeszthetnek bennünket, megtépázhatják kósza irreális álmainkat, de ezt nem szavazhatják le sem az egyik, sem a másik mostohaanya-államunkban.