A Földön több mint 6000 nyelv létezik, de ezeknek körülbelül a fele már kihalófélben van — vagyis kevesebb mint százezren beszélik. A Veszélyeztetett nyelvek atlasza szerint a magyar nyelvváltozatok közül csak a csángó magyar nyelvjárás tartozik ebbe a kategóriába. Egy-egy nyelv megszűnésével olyan kulturális értékek és hagyományok tűnnek el, amelyek nélkül mindannyian szegényebbek leszünk. Nekünk ezt azért sem kell magyarázni, mert Vajdaságban élünk, ahol legalább huszonöt különböző nemzeti kisebbség és közösség kommunikál az anyanyelvén, a helyi önkormányzatokban pedig a szerb nyelven kívül további tíz kisebbségi nyelv van hivatalos használatban.

„Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható.” Azt hiszem, Kosztolányi Dezsőnek ezt a mondatát mindenki ismeri. De megszívlelhetjük Jókai Mór gondolatát is: „Egy kincs van minden nemzetnek adva, míg azt megőrzi híven, addig él. E kincs neve: Édes anyanyelv.” Vagy számos vers üzenetét, például Füst Milán A magyarokhoz, Reményik Sándor Az ige, Hegedűs Géza Szonett az anyanyelvről című költeményében. Ha pedig arról akarunk megbizonyosodni, miért a magyar a „külön leges-legszebb nyelv kerek e nagy világon”, olvassuk el és ajánljuk mások figyelmébe is Bencze Imre Édes, ékes apanyelvünk című versét.

Az anyanyelv világnapján talán nem volna hiábavaló, ha elgondolkodnánk, mit tehetünk azért, hogy egyik legfontosabb kulturális értékünk, társadalmunk és magyarságunk egyik alappillére — az anyanyelvünk — megőrizze életképességét, tisztaságát, szépségét, gazdagságát. De nem is kell sokat töprengeni, hiszen Kodály Zoltán közkinccsé tette a megoldást: „Anyanyelvünket megóvni csak úgy lehet, ha állandóan gazdagítjuk a szókészletünket. A magyart is, még a született magyarnak is folytonosan csiszolni, újítani kell, másképp berozsdásodik.”