Október 26-án tovább erősödött, szélesedett a harc a fővárosban és vidéken egyaránt. Várpalotán a felkelők magukhoz ragadták a hatalmat, oldalukra állítva a honvédség és a rendőrség egy részét, s több alkalommal megtámadták a városon keresztülhaladó szovjet egységeket. A szabadságharcosok megtartották legfőbb bázisaikat Budapesten, sőt újakat hoztak létre. Továbbra is a legjelentősebb egységek az akkor még Iván Kovács László vezetése alatt álló Corvin közi és a Bárány János irányította Tompa utcai csoportok voltak. Ekkorra alakult meg Budán a leginkább számon tartott egység a Széna téren, Szabó János (Szabó bácsi) vezetésével.
A már némi nehézfegyverzettel is rendelkező, spontán alakult fegyveres csoportok egyszerű, de hatásos taktikát alkalmaztak. Állandó megfigyelés alatt tartották a főbb közlekedési útvonalakat, megtámadták az arra vonuló szovjet egységeket, majd azonnal visszahúzódtak a szűk mellékutcákba, ahová a T--34-es tankok nem tudták követni őket. A gyalogsággal alig rendelkező, régi típusú harckocsikkal szemben elért sikereket elsősorban a jobb helyismeretüknek és a lakosság önfeláldozó támogatásának köszönhették. A páncélosok támadásait sok esetben fegyvertelenül is meg tudták bénítani, például úgy, hogy palacsintasütőt helyeztek az úttestre, harckocsiaknát imitálva (ezt Pongrátz Gergely, a Corvin közi harcosok későbbi vezetője nyilatkozta, amikor 2002 nyarán interjút készítettem vele). A kilőtt vagy a Molotov-koktélok által hatástalanná tett tankok, kiváló úttorlasznak bizonyultak a következő támadáskor, így minden szovjet veszteség kétszeresen erősítette a magukban egyre jobban bízó harcosokat. A szabadságharcban részt vettek számát a mai napig sem tudjuk pontosan, úgy tíz-tizenkétezren lehettek, ami nagyvárosi gerillaharcban egy idegen reguláris hadsereggel szemben igen jelentős erőnek számít.
Az egy-egy területi csoportok küzdelmétől meg kell különböztetni a támadó jellegű akciókat. Ezek a helyi hatalom intézményei -- pártházak, rendőrkapitányságok, tanácsházák -- elfoglalására irányultak, melyeket erősen támogatott a helyi lakosság is. Ezeken a helyeken a terület irányítását kézbe vevő forradalmi bizottságok megalakították saját nemzetőrségüket.
Közben vidéken, elsősorban a megyeszékhelyeken, jószerével ellenállás nélkül omlott össze a kommunista hatalom. Forradalmi bizottságok alakultak, s vették át a városok irányítását.
A pártvezetőség pedig továbbra is csődtömegként működött, tehetetlen volt, és a kapkodás volt rá jellemző. A kétnapos szünet után, október 26-án megjelenő hivatalos lapok a politikai megoldást szorgalmazó írásokkal voltak teli. Például a szakszervezetek napilapja a Népszava közölte a Szakszervezetek Országos Tanácsának (SZOT) kibontakozási programját, amely azonnali tárgyalásokat sürgetett a kormány és a felkelők között, valamint a szovjet csapatok azonnali kivonását követelte, és a munkásokat felszólította (jugoszláv mintára történő) munkástanácsok megalakítására. A szakszervezet eme lépése komoly kihívást jelentett a pártállam számára. Egyfelől szembesítette a pártvezetést egy addig szigorú pártirányítás alatt levő szervezet függetlenedési törekvésével, másfelől megmutatta, hogy ha a párt bizonytalankodik, akkor mások ragadják magukhoz a kezdeményezést, azáltal az irányítást.
A Politikai Bizottság, majd az azt követő Központi Vezetőség napirendjén két egymással szorosan összefüggő kérdéskör szerepelt. Az új kormány személyi összetételének vitája során a koalíciós kormányzás irányába tett gesztusként szerepelt Nagy Imre jelöltjei mellet (Donáth Ferenc, Kopácsi Sándor, Szilágyi József, Losonczy Géza) a kisgazda Kovács Béla és Tildy Zoltán. Ez a kormánylista elfogadhatatlan volt a párt vezetőségén belül még mindig jelentős erőt képviselő sztálinista-rákosista klikk számára.
Ezen az ülésen a vezetőség -- önmaga számára -- a legrosszabb megoldást választotta a helyzet normalizálása szempontjából. A Katonai Bizottság semmit és senkit sem kímélő tervet dolgozott ki a Corvin köz megsemmisítésére, miközben csekély számú, elkésett reformmal igyekeztek gyengíteni a forradalom táborát. A parasztságot az október 27-én kihirdetett kormánylistával, a munkásságot pedig anyagi követelései kielégítésének ígéretével próbálták megnyerni, ugyanakkor, kisajátítva a SZOT javaslatát, munkástanácsok alakítására szólították fel. Felhívásuk -- óriási lendületet adott a munkástanácsok szerveződésének. Ezek a testületek kétszeresen is legitimnek tekintették magukat. A munkástanácsok sorra történő megalakulása a forradalom táborát erősítették. Követelték a demokratikus átalakulást, az ÁVH felszámolását, a szovjet csapatok kivonását, a korlátozott magántulajdon biztosítását és amnesztiát a felkelők számára.
A hatalom által felkínált politikai engedmény azonban eredménytelen volt. Születése pillanatában megbukott a nemzetinek mondott kormány. A bevont nem kommunista politikusok közül például Tildy Zoltánnal szemben saját pártján belül a kisgazdáknál is bizalmatlanok voltak, a megmaradt rákosista miniszterekkel szemben pedig azonnal országos tiltakozó hullám támadt.
Október 27-én Nagy Imre közeli hívei két angyalföldi munkást kísértek el hozzá, hogy szembesítsék a valósággal. Egykori elvbarátai bírálták október 23-a óta megtett lépéseit, és arra igyekeztek rávenni, hogy ismerje el a mozgalmat nemzeti demokratikus forradalomnak, álljon az élére, költözzön át a Parlamentbe, hogy ne a párt, hanem a kormány irányítsa az országot. Nagy arról is értesült ezen a napon, hogy a pártvezetés sztálinista tagjai elszánták magukat az addig csak fenyegetésnek használt szigorú intézkedések, elsősorban a statárium könyörtelen alkalmazására, sőt egy katonai puccsra is.
Nagy Imre és Kádár János még október 28-ára virradó éjjel tárgyalt az SZKP küldötteivel, Mikojanékkal, és tájékoztatásuk alapján Hruscsov is áldását adta a fordulatra. A négy napja harcban álló szovjet csapatoknak pihenésre, átcsoportosításra volt szükségük, különös tekintettel arra, hogy a vidéki események is a harc kiszélesedésével fenyegetett. A Nagyék által kínált megoldás ráadásul biztosította, hogy a szovjet páncélosok ne kudarccal vonuljanak ki Budapestről, hanem visszavonják őket, mivel a politikai megoldás feleslegessé tette a további harcot. A magyar vezetők által előterjesztett javaslatok nem érintették sem a kommunista párt vezető szerepét, sem Magyarország helyét a Varsói Szerződésben, vagyis a szövetségi rendszer két pillére biztosítottnak látszott.
Ennek értelmében Nagy Imre október 28-án megtartott rádióbeszédében amnesztiát hirdetett a felkelőknek, és demokratikus mozgalomnak (de nem forradalomnak!) nevezte a történteket, garantálta a jogosnak ítélt követelések megvalósítását, és elismerte a forradalmi szervezeteket. Bejelentette a beszolgáltatás eltörlését és az ÁVH felszámolását, a fegyveres felkelőket is magába foglaló új karhatalom felállítását, és azt, hogy tárgyalásokat kezdeményez a szovjet haderő kivonásáról. Ezek az engedmények már jelentős eredménynek számított.
(Folytatjuk)