Időnként találkoztam vele az utcán, a piacon, az autóbuszban, és egyre biztosabb voltam benne, hogy ez az ember bizony valóságos csodabogár. Ha a piacon láttam, minden alkalommal virágcsokor volt a kezében. Egyszer hallottam is, hogyan kínálgatja portékáját: ,,Ha nincs otthon a vázában virág, olyan, mintha nem is sütne a nap. Őszintén meglepődtem, amikor a minap mosolyogva köszöntött, és minden bevezető nélkül nekem szegezte a kérdést: mondja, mikor ülhetnék a maga nyilvános gyóntatószékébe? És ,,gyónt', őszintén, akadály nélkül, időnként kopott, szürke pulóverének a gombjait forgatva.
- Bármennyire szeretnénk is, hogy másként legyen, a szüleink bizonyos módon mindig meghatározó szerepet játszanak az életünkben - kezdi a ,,gyónást' az idős, sovány, hajlott hátú férfi. - Jó vagy rossz irányban, de eligazítják életutunkat még gyermekkorunkban. Nekem talán az volt a szerencsétlenségem, hogy a két nővérem után születtem, mintegy vigaszként az apámnak, aki az élete folyamán, amikor józan volt, hozzám mindig mint egyenrangú félhez közeledett, és a maga egyszerű módján már gyermekkoromban megnyitotta előttem az élet számtalan titkának az ajtaját. Amikor már nagyobbacska voltam, nem nagyon akartam vele társalogni, mert részegen mindig okoskodott, kötözködött, sokszor oda is csapott dühében. Jóval később meg már szégyelltem a pajtásaim előtt, hogy az én apám mindig az utca mindkét oldalát igénybe veszi hazafelé tartva. Anyám nagyon sokat szenvedett, rengeteget dolgozott, és még többet marakodott apámmal, mert mindenáron rendes embert akart belőle faragni. Rendeset, már az ő mércéje szerint. Mert ennyi idő távlatából úgy érzem, az apám nem volt rossz ember, a jellemét, az akaratát tönkretette a pálinka, de a szíve holtáig nagy maradt. Becsülte ő anyám igyekezetét, hogy fenntartsa a családot, de ennél többre már nem futotta az erejéből. Ha valami zűr volt otthon, fogta az ő literes laposüvegét, és elvonult valahova, ahol nyugodtan holtrészegre ihatta magát.
A nővéreim egykettőre férjhez mentek. Amikor a középiskolát befejeztem, jelentkeztem katonának, hogy minél előbb túl legyek a kötelezettségeken, és megnősülhessek. Mert mindenáron a magam ura akartam lenni, eszményi családi körről álmodoztam, és megesküdtem, hogy azt meg is valósítom. Közben oda sem figyeltem apám gyakran ismételgetett életbölcsességére: meglátod, ha nagy leszel, nem mindig tőled függ, merre fordul a sorsod.
Szabadságon voltam itthon, amikor megismerkedtem egy nagyon szép lánnyal. Levelezgettünk, míg le nem szereltem, és amikor megkértem a kezét, igent mondott. Az apám egyszer azt mondta, túl gyors az iramom, de nem tulajdonítottam a szavának nagyobb jelentőséget. Az anyámnak mindig az volt a legfontosabb, mit mondanak rólunk mások, hát emlékezetes, nagy lakodalmat tervezett az egyetlen fiának. Két héttel ez esküvő előtt rájöttem, hogy a választásom nemcsak téves, de végzetes is lehet számomra. Közöltem a szüleimmel, pontosabban az anyámmal, de ő hallani sem akart arról, hogy visszalépjek. Mit szólnának az emberek, kérdezte felháborodottan, a zenészek, a sátor, minden már le van foglalva, szétküldve a meghívók, mese nincs, lakodalom lesz. És lett is, két napig tartott, azt hiszem még most is emlegetik, akik ott voltak. De egy hónap múlva én elvált ember voltam, még azt sem mondhatom, hogy nagyon összetört, hiszen tudtam, hogy nem azzal a lánnyal akarom leélni az életemet, csak éppen anyám vasakarata ellen nem tudtam semmit tenni.
- Három évig éltem újra a legényéletet, azt hiszem, abban az időben a lányok szemében még érdekesebb is voltam a többi legénynél, hiszen mögöttem már volt egy világraszóló lakodalom, meg egy tönkrement házasság, ami alig tartott néhány hétig. Jól éreztem magam a bőrömben, de az otthoni légkör nagyon az idegeimre ment, hát pár után néztem. Egyévi udvarlás után házasodtunk össze, és akkor úgy éreztem, pontosan azt találtam meg, amit kerestem. Született két gyönyörű gyerekünk, lakást vettünk, bútort, kocsit, egyszóval kezdtem én is normális családi életet élni. Az idősebbik fiunk már iskolába indult, amikor a feleségem bejelentette, hogy talált valakit, akiről úgy érzi, többet jelent neki, mint én. Bennem azonnal tótágast állt az önérzet, azonnal ki akartam dobálni a holmiját a lakásból, de anyám nem engedte, ismét be akarta foltozni az életemen keletkezett repedést, már csak a világ miatt is. Együtt éltünk még néhány hónapig, és akkor a feleségem lelépett a másikkal, úgy, hogy itt hagyta mindkét gyereket. Nem akarom én most az állítani, hogy én egy eszményi teremtés voltam, biztosan megvolt az oka a nejemnek, hogy másra vetette a szemét, de azt még ma sem tudom megérteni, hogy volt szíve elhagyni a gyerekeit.
Sokáig be sem adtam a válókeresetet, nekem nem volt fontos, hogy ismét szabad legyek. Dolgoztam, főztem, szülőértekezletekre jártam, takarítottam, de nem akartam elfogadni anyám ajánlatát, hogy hurcolkodjak haza. Küszködtünk mi hárman, és valahogy kijöttünk az élettel. Amikor a gyerekek már egyetemre kerültek, úgy éreztem, ideje volna egy kicsit magammal is törődnöm. Összeismerkedtem egy özvegyasszonnyal, akinek nem volt gyereke. Eleinte nem akart hozzám költözni, azt mondta, nem adja fel a függetlenségét. A fiaim is elfogadták őt, nem tudtam megérteni, miért nem akar együtt élni velem. Az apám, aki akkor már nagyon beteg volt, azt mondta: fiam, nem mindig tőled függ az életed alakulása. Erre a hölgy is azt mondta, ő is pontosan úgy érzi, hogy nem tőle függ a közös életünk. Úgy érzi, ha elhagyná a saját otthonát, hát nem élné túl. Így ősz fejjel ugyan, de udvarolgattam. Aztán úgy két év múlva mégis hozzám költözött a párom. Az ő lakását átengedte egy rokonának, de az együttlétet alig élveztük két évig, mert hirtelen meghalt. Sehogyan sem voltam képes megbékélni a sorsommal. A gyerekek oklevelet szereztek, mindketten külföldön élnek és dolgoznak, az idősebbnek már két gyereke is van. Csak sajnos a távolság miatt nagyon keveset lehetek az unokákkal. Nem vagyok egy temetőbe járó fajta, inkább otthon teszek gyakran friss virágot a párom kedvenc vázájába, és közben igyekszem összefogni az életem folyásának szálait. És öreg fejjel igyekszem megoldani a talányt: hol hibáztam, hol hibázott más, mit tehettem volna másként. Egyértelmű, hogy az én életemre az anyám hatása nyomta rá a bélyegét. Pedig nem voltam egy puhány, anyámasszony katonája. De azt hiszem, az apámnak volt igaza, amikor azt mondta: az életünk alakulása nem csak tőlünk függ.