De ide tartozik az is, hogy mennyire van lehetőségük megfigyelni, hogy mi és hol mozog az általuk felügyelt vadászterületen. Szegénység van. Valójában ezt mondanom sem kell, mert aki benne van, az tudja, érzi, a saját bőrén tapasztalja. Nagyon kevés az olyan vadászegyesület, amelynek saját terepjárója van, s amely megengedheti vadőreinek, vadászatvezetőinek a terepen tartózkodást, a vad életének, mozgásának állandó megfigyelését. Terepjárót írtam, mert napjainkban már a legtöbben ezt használják: a lovas kocsi, a lóhátról való vadfigyelés kiment a divatból. Egyre kevesebb helyről hallom, hogy szekérről, fiákerból vadásznának, pedig annak hangulata, romantikája van. Persze jól betanított lovak, ügyes, vadászni tudó kocsisok kellettek hozzá, no meg olyan vendégek, akik ezt értékelik, és meg is tudják fizetni.
Volt nekem egy külföldi ismerősöm, aki még a régi Jugoszlávia idején kezdett nálunk vadászni. Eleinte az édesapjával jött, később egyedül, aztán meg már a fiát hozta. A nagytatának meg a képeket vitték megmutatni. A tata ugyanis könnyes szemmel nézegeti mindig a fotókat, remegő hangon érdeklődik, hogy kivel, hogyan, miként mentek vadászni. Még a lovak nevét is megjegyezte! A fia már az újabb generációhoz tartozott. Ő már nem élvezte a lovas kocsi, a hajnali harmat lerakódó páráját a kalapja szélén. A lovakról is csak az izzadtságuk bűze jutott eszébe. Neki nem a golyóérett bak kellet, hanem minden, amire lőni lehetett. Persze azt is csak a délutáni vadászaton, hogy ne kelljen korán kelnie, mert este, a vadászat végeztével szeretett bemenni a városba, és „csorgatni a nyálát” a korzón sétáló szép lányok után. Persze ez az ifjúságával is magyarázható. Apja korán kelő, régi vágású úr volt. Az a típus, aki elvárta, hogy a pincér kinyissa előtte az ajtót. A borravalóval sem fukarkodott soha, ha elégedett volt a kiszolgálással. A szeme már nem volt a régi — a trófea elbírálásában elvárta a segítséget, és megbízott a hozzá rendelt vadász véleményében. A fiát is igyekezett fékezni, és a régi elvek alapján vadásztatni. Ő fizetett, ezért amikor a gyerek vele volt, vissza is fogta magát. Nem volt ő sem rossz ember, csak — ahogyan mifelénk mondták — amolyan neszegajsz, hebehurgya legényke. Egy délutáni vadászaton azt találta ki, hogy megvicceli az apját. Lefizette a helyi vadászmestert, hogyha majd az apja meglövi a bakot, a vadőr kössön madzagot az állat nyakára, a madzag végét pedig erősítse egy bokorhoz. Gondolta, majd heccelni fogja az öreget, mondván: hát így aztán könnyű bakot lőni! Úgy is lett. Az apa meglőtte annak rendje és módja szerint a bakot. Amíg megkerülte a kocsit, a vadászsegéd eltűnt a bokrok között, és megtette, amire a fiú kérte. Amikor aztán körülállták az elejtett vadat, és megadták neki a lőtt nagyvadnak kijáró utolsó falatot, átadták a vadásznak a vérbe mártott ágat, a gyerek elkezdett sápítozni:
— Hűűű, papi! Mit tettél? Hát ez ki van kötve! Nem is vad ez az őz! Így aztán könnyű vadászni!
Az öreg némán nézett maga elé, majd vállat vonva annyit mondott:
— Jó, akkor nem is fizetem ki a kétezer márkát. Fizesse az, aki ezt a csúfságot kitalálta!
Drága iskola volt ez a fiúnak, de tanult a leckéből!