Ez részben érthető emberi reakció: miközben mi az ünnepre készülünk, elvarázsol bennünket annak a gondolata, hogy együtt, egy asztalnál fogyaszthatjuk el az elkészült finomságokat a szeretteinkkel — mások (sajnos nagyon sokan) nem éreznek, nem érezhetnek ugyanígy. Mert nincs miből, nincs kivel ünnepelniük. Számukra talán már nem is léteznek ünnepek. Azok ugyanolyan fájóvá és szürkévé válnak, mint bármelyik hétköznap, melyen a betevőért kell megküzdeniük. És így viselik szörnyű teherként sanyarú sorsukat napról napra...

December 6-án, Szent Miklós napján sok családban az ablakba teszik a kisuvikszolt csizmákat. Ezekbe általában apró ajándék kerül, de abból is egyre kevesebb. És az adventi várakozás időszakában, miközben csendben készül a lelkünk a karácsonyra, bizony megmozdul bennünk valami együttérzés, segíteni vágyás. Talán az ünnepi hangulat teszi, talán egyébként is ott lapul bennünk valahol, mélyen, és ilyenkor „helyet és szót kér” magának az emberszeretet. Elkezdünk keresni, kutatni a dolgaink között, hátha akad némi apróság, melyre már nincs szükségünk, de másoknak nagy örömöt szerezhetnénk vele. Felfordítjuk a lakást, a pincét, kirakodunk a szekrényekből akkor, amikor éppen rendbe kellene tenni a lakást, mivel közeleg az ünnep. De az adakozás vágya most mindennél erősebb! És miközben az egyébként már évek óta nem használt ruháink vagy a gyerekek rég megunt játékai között turkálunk, meg sem fordul a fejünkben, hogy ezt az év bármely szakában megtehetnénk. Hiszen a szegénység nem csak karácsonykor és húsvétkor nyomasztja azokat, akik benne élnek. Rendelkezésünkre áll az egész esztendő, hogy időnként átválogatva a holminkat összeállítsunk egy-egy csomagot, melynek — higgyék el — minden időben minden rászoruló megörülne. És ez a lényeg: segíteni és örömöt szerezni másoknak. Mert a karácsonyi adománydömping véget ér, januárban már senki sem figyel a szegényekre, elfeledik őket, mintha soha nem is léteztek volna. Tisztelet a kivételnek, azoknak, akik egész évben segítenek a rászorulókon. De belőlük kevés van, sokkal több kellene! Jótékonysági rendezvényekre, adományozókra van szükség, akik nem sajnálva sem időt, sem pénzt, sem energiát igyekeznének elviselhetőbbé tenni a szegény sorsúak mindennapjait.

A XXI. században Szerbiában, Szabadkán gyermekek éheznek. Rettenetes. Most megmozdult a város, iskolák, civil szervezetek, magánszemélyek gyűjtenek a családnak. De mi lesz karácsony után? Gondol-e majd akkor is valaki rájuk? Megkérdi-e bárki is, hogy most vajon mit eszik a három kiskorú gyermek?

Várjuk a Mikulást. Én legszívesebben a szegénysorban élőkhöz küldeném el őt, tegyen minden ajándékot az ő ablakukba, legyen az övék az öröm, a miénk pedig a lelki béke, hogy segíthettünk...