Amikor már a kincsem sem segít
Perisity Irma
2021.08.13.
LXXVI. évf. 31. szám
Amikor már a kincsem sem segít

Számtalan házasság — még ha szerelemből köttetett is — felbomlik, amikor a párok rájönnek, hogy álmaik, céljaik már nem fonódnak össze. A válás mindig óriási törés, különösen akkor, ha gyermek is van. Más nemzetiségű, más környezetből származó házastársak esetében ez fokozott megpróbáltatás — állítja Hermina, a hatvan körüli, német asszony, aki egy kicsit magyarnak érzi magát.

— Miért jelentkeztem? Hát azért, mert olvasom az újságjukat, és sokszor megsiratok egy-egy történetet — mondja határozottan és szinte kifogástalan magyarsággal. — Úgy éreztem, el kell mondanom történetemet, mely bizonyíték arra, hogy vannak boldog végkifejletek is. Az én életem egy kicsit rendhagyóbb, mert más országból származom, más kultúrából kerültem ide alig húszévesen. Az elmúlt mintegy negyven év alatt nagyon sok minden történt velem, de a legszebb az, hogy visszakerültem oda, ahová érzéseim szerint igazából tartozom. Majd az olvasók megmondják, igazam van-e.

Németország egyik síkvidékéről származom, a szüleim kisgyermekként kerültek oda Magyarországról. Az anyám még tudott valamennyit magyarul, de az apám egy szót sem. Nemcsak a kisvárosban, hanem otthon mi is németnek tartottuk magunkat. Azt hiszem, magyar rokonaink nem is voltak, legalábbis nem tartottunk kapcsolatot senkivel. A szüleim állattenyésztéssel foglalkoztak, a farmunknak volt hírneve és vásárlóköre is. A módosabb családokhoz tartoztunk. Hagyomány volt, hogy minden évben a jugoszláv tengerpartra mentünk nyaralni, azt hiszem, egy kis tudatalatti nosztalgiázásból. Anyának az volt a fő érve, hogy a dalmáciai tengerpart éttermeiben vannak még muzsikusok, akik kifogástalanul el tudják játszani az Akácos út című hallgatódalt. Anya emlékezetéből a magyar muzsika tűnt el legutoljára. Másodéves egyetemista voltam, amikor a bátyámmal és a szüleimmel Abbáziában nyaraltunk. Ott ismertem meg az első férjemet, aki Bácskából került oda egy híres vendéglátó-iskolába, és ott is maradt pincérként az egyik szálloda éttermében.

Azt hiszem, a kapcsolatunk szerelem volt első látásra. Két hetet töltöttünk ott, és ez idő alatt a fiú minden szabad percében együtt voltunk. Amikor hazaindultunk, megbeszéltük, hogy az idény befejeztével eljön hozzánk, és megbeszéljük a házasságot. Úgy is lett. Az év karácsonyán esküdtünk meg előbb nálunk, majd itt. Én egyetlen szót sem tudtam magyarul, és ez nagyon bosszantotta az anyósomékat, akik nem voltak elragadtatva a fiuk döntésétől, hogy megnősült, és egy „sváb” nőt hoz a házhoz.

Naponta kaptam szemrehányást, engem okoltak, hogy a fiuk nem futott be vendéglátói karriert. Teherbe estem, és szorgalmasan tanultam magyarul, hogy megüssem anyósom mércéjét. De a férjem nem bírta a nyomást. Inni kezdett, eleinte mértékkel, majd mérték nélkül, és olyankor agresszív volt, menekülni kellett előle. Megszültem a kislányunkat, de még egyéves sem volt, amikor egy nap szó nélkül itt hagytam mindent, és hazamentem. Szerencsére a szüleim befogadtak. A válást távúton bonyolítottuk le, és azt hittük, az élet majd mindent helyrehoz. A férjem sohasem látogatta meg a lányát, nem is nagyon jelentkezett, így gyorsan megszűnt köztünk a kapcsolat.

A lányom hároméves volt, amikor újra férjhez mentem. Nem voltam szerelmes a férfiba, de szükségem volt valakire, akinek fontos voltam. Rendkívül figyelmes volt, minden mondata Schatzival kezdődött, mely a német nyelvben azt jelenti: kincsem. Lassan felépítettük az életünket. Szültem két fiút, azt hittem, körülöttem mindenki boldog, de nem voltam elég figyelmes. Csak idővel derült ki, hogy a férjem rendszeresen bántalmazta fizikailag a lányomat, eljárt más nőkhöz, és sehol nem dolgozott. Végül ő maga mondta, miért dolgozzon másnak, amikor az apámnak hatalmas farmja van, hát pénzelje őt, ha már elvett engem „pótkocsistul” (a lányomra célzott). A három gyerek mellett én betegápolóként dolgoztam, de ő volt, aki irányította a családot. Ahogy a fiúk nőttek, sikerült teljesen ellenem fordítania őket, a lányomat elűzte a háztól, ahogy betöltötte a tizennyolcadik évét. Tudja, annyit szenvedtem, hogy az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejemben, de a gyerekeim miatt erőt vettem magamon, hogy ne uralkodjon el rajtam a kétségbeesés. Amikor megérezte, hogy túllépte a határt, hiába mondogatta, hogy Schatzi, Schatzi, nekem már a kincsem nem jelentett semmit. Öt évvel ezelőtt átadtam a papírokat, elváltunk, az anyagi javak neki maradtak, semmit sem kértem a nyugalmon kívül. Az idősebbik fiam harmincéves, ő és az öccse is az apjukkal élnek a házban, melyet az apám épített fel nekünk. De nem számít. A válás után megbeszéltem a lányommal, hogy eljövünk Bácskába, megnézzük, mi maradt a régi életemből. És véletlenül találkoztunk a volt férjemmel. Ő nem nősült meg újra, elhaltak a szülei, egyedül élt nyugdíjasként a családi házukban. Azóta hárman élünk ott, igazi, összetartó családként. A szeretet tapintható az otthonunkban, ezt a barátaink is mondják. Én meg kuncogva állapítom meg magamban: nekem nem hiányzik még a Schatzi sem.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..