— Mintegy húsz éve történt, de én még ma sem tudom megérteni, hogyan lehettem annyira ostoba — mondja hosszas gondolkodás után a férfi. — Munkáscsaládból származom, és minden feltétel adva volt hozzá, hogy rendes ember váljék belőlem. Van egy tíz évvel idősebb nővérem, aki nemcsak gyermekkorunkban, de később is, amikor már nagyobbacska voltam, mindig törődött velem, meghallgatta minden titkomat, rengeteg súlyosnak tűnő gondot oldott meg. Ő sajnos külföldön él, elmenekült a férjével és a két fiával, amikor itt kitört a testvérháború. A szüleim nagyon rendes, de puritán emberek, ezért nem tudtak mit kezdeni sem velem, sem a történtekkel. De majd mondom sorjában.

A középiskola befejezése után elvégeztem egy kétéves kereskedelmi főiskolát, és leszolgáltam a katonaságot is. Valamennyien tudjuk, milyen volt a helyzet a kilencvenes évek végén: sem munkalehetőség, sem normális kereset, sem rend, sem feltételek egy emberhez méltó élethez. A szüleim nagyon aggódtak. Apám, aki szintén munka nélkül maradt, naponta mondogatta, mennyire szégyelli, hogy nem tud segíteni rajtam. Amikor befejeztem a főiskolát, azt mondta, már kiskoromban elhatározta, ha egyszer munkába állok, egy új autóval járul hozzá az életem megalapozásához. Ilyenkor mindig megsajnáltam, és vigasztalni próbáltam: „Meglátod, apa, egyszer majd nekünk is jobb lesz. Az a fontos, hogy együtt vagyunk.” Igyekeztem feltalálni magam, minden munkát elvállaltam. Közben udvaroltam egy lánynak. Mindketten komolyan álltunk a kapcsolatunkhoz, terveztük, hogy összeházasodunk, de majd csak akkor, amikor meg tudjuk teremteni az anyagi feltételeket a közös élethez.

Egy délután a szokásos heti rekreációs focizásra indultam kerékpárral a parkon át. Amikor az egyik út menti padhoz értem, egy fekete aktatáskát láttam meg a támlához támasztva. Megálltam, körülnéztem, de sehol nem láttam egy lelket sem. Leültem a padra, egy ideig gondolkodtam, mit is tegyek. Végül a kíváncsiságom győzött: kinyitottam a táskát. Néhány személyes holmin (törülközőn, fésűn stb.) kívül néhány köteg pénz volt betekerve egy műanyag zacskóba. Őszintén mondom, hevesebben kezdett verni a szívem. Mivel senki sem volt a közelben, nem tudtam senkitől sem megkérdezni, hogy a táska az övé-e. Gondoltam a rendőrségre is, de aztán a kísértés győzött — a táskát magamhoz véve kerékpárra ültem, és veszettül tekertem haza. De otthon sem szóltam senkinek, a táskát a szobámba vittem, átszámoltam a pénzt, és kiderült, hogy több mint tízezer dollár volt a táska tartalma. Órákon át ültem, és azon gondolkodtam, mit tegyek. Az első gondolatom a házasságkötés volt, majd egy új kocsi, de az is eszembe jutott, hogy elköltözöm külföldre. Ki tudja, hányadszor néztem át a táska tartalmát, amikor találtam egy névjegykártyát. Így tudtam meg, hogy a táska egy számítógépes kereskedő tulajdona lehet. Felzaklatva fordultam apámhoz, aki azt tanácsolta, hogy ne gondolkodjak sokat, fogjam a táskát, és adjam át a tulajdonosnak. Így is történt. A kereskedőtől tudtam meg, hogy van egy titkárnője, aki az adminisztrációs ügyeket intézi, időnként ő viszi be a bankba a heti forgalmat, a táskában levő összeg tíz nap bevétele volt. A tulajdonos szerint neki fogalma sem volt róla, mennyi pénz volt a titkárnőjénél, mivel csak a befizetésről szóló elismervényeket szokta ellenőrizni. Azonnal hívta a titkárnőt, aki egyébként a rendőrségen már jelentette a táska eltűnését. Vártam, hogy megérkezzen, és amikor megjelent, azonnal kérte a táskát. És ezután kezdődött az én kálváriám.

A titkárnő a tulaj jelenlétében elismerte ugyan, hogy ottfelejtette a táskát a padon, de azt állította, hogy kétszer annyi pénz volt benne, mint amennyit én hoztam. Nem akartam hinni a fülemnek. Esküdözött, sírt, a kétéves együttműködésükre hivatkozott, arra, hogy mindig becsülettel befizette a rábízott összeget. Végül a tulajdonos engem jelentett fel lopásért, és csaknem hároméves pereskedés után hét hónapos börtönbüntetésre ítéltek, illetve az állítólagos hiányzó összeg megtérítésére. A börtönbüntetést leültem, közben a menyasszonyom felbontotta az eljegyzésünket, és férjhez ment. Az apám öngyilkosságot kísérelt meg, de a szomszédok idejében közbeléptek. A „tartozásomat” végül a nővérem fizette ki, és a börtönből való szabadulásom után a családjánál éltem két évig — dolgoztam, hogy lerójam az adósságomat, és egy időre elmeneküljek a környezetemből. Most itthon vagyok, a lelkiismeretem tiszta, csak a becsületemen esett folt.