Amikor ezeket a sorokat írom, csak pár nap múlt el az elnökválasztások óta. Mégis tömegével hangzanak el, jelennek meg kommentárok az elektronikus és az írott sajtóban arról, ki a nyertese, ki a vesztese a nagy voksolásnak. Az-e, aki pár százalékkal volt jobb, vagy az, aki alaposan megszorította a régi-új köztársasági elnököt. Illetve nyert-e valamit a kormány, pláne annak elnöke, erősödött-e vagy gyengült a pozíciója, avagy széthullik-e a vezető koalíció és lesznek-e rendkívüli választások. Az utóbbit látszik megerősíteni a kormányelnök kedvence, a szülővárosa felé autóutat építeni igyekvő miniszter azzal a kijelentésével, hogy szerinte májusban rendkívüli parlamenti választások lesznek.
De nem az ilyen találgatásokkal kívánok foglalkozni, hanem azzal, amit szintén szigorúan megkövetel az új elnöktől, illetve az országtól az Európai Unió: a korrupciónak és letéteményeseinek, a maffiáknak a felszámolását. Mert ahogy a háborús bűnösök Hága elé állítása nélkül nem lehetünk EU-tagok, működő maffiákkal és az általuk kézben tartott, lekenyerezhető politikusokkal se léphetjük át az Egyesült Európa küszöbét. Márpedig maffiákról, szervezett bűnbandákról naponta értesülünk, s az államvezetésben, a csendőrségben, az ügyészségekben és a bíróságokban nincs elég erő vagy akarat ezek felszámolására. Bírósági döntés, az is egyelőre csak első fokon, a Sablja nevű perben, illetve Stambolić és Đindić meggyilkolásának ügyében született, s nem hallunk róla, hogy a többi bűncselekmény feltárásában igazi haladás történt volna. Pedig van vámmaffiánk, benne az ország seregnyi pénzügyi illetékesével, ennek megszervezésében a kezdeti lépéseket a miloševići rendszer egyik leghűségesebb szolgája, a magyarságával lépten-nyomon dicsekvő Mihalj Kertes tette meg. Van cigarettamaffiánk, amelyről a minap tudhattuk meg, hogy a nagy vezér legközelebbi családtagjainak vezetésével jött létre, s akikről ugyancsak a minap derült ki, hogy Szerbia nagy barátja, Oroszország adott nekik politikai menedékjogot, noha az Interpol évek óta körözi őket. Van drogmaffiánk, amelynek vezető tagjai ugyancsak a miloševići rendszer legmagasabb köreiből kerültek ki és mi csak annyit tudunk róluk, amennyit láthatunk: névtelenek kacsalábon forgó palotákat építenek maguknak, s csak találgatni lehet, milyen pénzeken. Van embercsempész-maffiánk, vélhetőleg több is, mert nehéz elképzelni, hogy néhány ember teljesen egyedül vállalna olyan bonyolult feladatot, hogy ki tudja, honnan a világból, ki tudja, hova - de rendszerint nyugat felé -, néha egyszerre több tíz embert vezessen úttalan utakon. Van kőolajmaffiánk, amely a háborús időkben szerveződött ugyancsak hatósági áldással és azzal a céllal, hogy az ország zárlata idején üzemanyaghoz jusson a gazdaság - ám érdekes módon nem szűnt meg működni azután sem, hogy rendeződtek a viszonyok és minden kőolajtermékhez legális úton lehet hozzájutni. Van gépkocsicsempész- és gépkocsitolvaj-maffiánk, amely minden szomszédos ország minden szigorú ellenőrzése ellenére is hasznot hajtó üzletnek bizonyul, habár új és használt gépkocsikkal tilalom nélkül lehet kereskedni. Van pancsovai és surčini, van kommunális és lakásorzó maffiánk, amelyekről csak kibökött egyet-mást a központi média, de azóta is nagy róluk a csend... És vannak tények, amelyekkel a normális ész nem tud mit kezdeni. Például megjelentek a színen teljesen ismeretlen személyek, akikről a fél ország tudni véli, hogy jobbára nincstelenek voltak, manapság viszont sok százezer és millió dinárért-euróért nagy gyárakat, több száz hektár kitűnő termőföldet vagy erdőt képesek vásárolni. Olybá tűnik, mintha ezeket az embereket veszélyes lenne meggyanúsítani hadigazdagsággal, illetve azzal, hogy vagyonukat az egykori Jugoszlávia valamelyik frontján, garázdasággal szerezték. Végül vannak kicsinek nevezhető gazemberek, akik némi készpénzzel és sok bankkölcsönnel vásárolnak kisebb-nagyobb üzemeket, vállalatokat, de nem tudnak gazdálkodni, adósságba verik magukat, majd más bankoktól vesznek fel (és kapnak!) hiteleket az előzőek törlesztésére, illetve eladogatják a megvett cégek felszerelését és utcára teszik, koldusbotra juttatják a dolgozóit.
A megválasztott elnök ellenfelének, sajnos, igaza volt, amikor minden beszédében a nagyméretű korrupciót és felszámolásának fontosságát hangsúlyozta. Mert ni csak: a minap az is kiderült, hogy futballmaffia is létezik. Igaz, egyelőre csak egy (eddig ugyancsak ismeretlen, de kacsalábon forgó palotát birtokló) ember bundázásai kerültek napvilágra, ám a belgrádi lapok régóta cikkeznek a Partizán, a Zvezda, s főként az Obilić berkeiben dúló zűrökről és ezek okáról: a furcsa pénzkezelésekről.
Nem irigylem Szerbia új elnökét! Sok ellenállást kell legyűrnie, ha ebben az országban pénzügyi-gazdasági rendet kíván teremteni. És féltem a magamfajta embereket, akik munkájukból, nyugdíjukból szeretnének megélni. Mert ha az új elnöknek beletörik a bicskája a dolgok rendezésébe, felszínre kerülhet az a másik, aki csak három százalékkal maradt el mögötte a választásokon...