Az 1848—49-es forradalom és szabadságharc apropójából az önkormányzat a hagyományos megemlékezése részeként minden évben egy fiatal alkotót, művészt is bemutat. Azoknak adva ilyenkor teret, akik büszkék arra, hogy magyarkanizsai gyökerekkel bírnak, s akikre a város is büszke. Az idén Godnics Bakos Zsanettre esett a választás. A Magyarkanizsán született, jelenleg Szabadkán élő alkotó 2021-ben kezdett festeni, s az önkifejezés útját keresve lelt rá közgazdászként a művészetre. Érzékeny lelkű alkotóként az akvarell mellett tette le a voksát.

Egészen hihetetlen volt számomra azt olvasni, hogy a festőnő csak néhány éve kezdte, hiszen a képeit végignézve ezt nem mertem volna megállapítani, hiszen nagyon magabiztosak az ecsetvonásai, a témaválasztása pedig tudatos, így kíváncsi voltam, van-e bármiféle képzőművészeti előzménye az akvarellnek. 

Zsanett elmondta, nagyon szeretett rajzolni, kislánykorában is le lehetett kötni azzal, ha elé tettek egy papírt és ceruzát.

— Festeni valóban négy évvel ezelőtt kezdtem el, ha az iskolában történt próbálkozásaimat nem számítjuk. Ha nem bátorít a férjem, akkor lehet, soha nem kezdem el. Ő volt az, aki meglátta bennem, hogy tudnám használni az ecsetet. Mindig is vonzódtam a kalligráfia iránt, írogattam, kanyarítgattam a betűket, amit ecsettel is kipróbáltam, s azt mondta, látva ezt, biztos benne, hogy nekem az akvarell is menne, próbáljam meg. Kipróbáltam, és igaza volt. Persze igyekszem képezni is magam, néztem különféle oktatóvideókat, befizettem online közös festésekre, tanárhoz nem mentem, de már háromgyerekes anyukaként kezdtem festeni, akinek nem nagyon van ideje, így örültem, hogy esténként, amikor a kicsik már alszanak, be tudom kapcsolni a számítógépet, és megnézhetek néhány videót. Eleinte főleg este festettem, mert csak ekkor volt rá időm.

Az is érdekelt, Zsanett miért érezte igényét annak, hogy fessen, és elmondta, mindig tudta, hogy ez ott van benne, csak talán nem volt elég erős hozzá, hogy belevágjon, és nem kapott elegendő bátorítást, hogy kiadja magából.

— A férjemmel is azért jöttünk össze, mert ő mindig is gyönyörűen rajzolt, ez volt az első, ami megtetszett benne. (Nevet.) Számomra az alkotás, mondhatni, egy elvonulás lett. Lecsendesedem a napi rutin után, ez egy meditáció, melynek végeztével mindig jobban érzem magam, mint előtte. Sőt, arra jöttem rá, hogy ha egy ideig nem festek, akkor rossz színben vagyok képes látni a világot. Szeretem a természetet, a szép tájakat, képeimen egyre több vidék a képzelet szüleménye, de például a nyírfák vagy a Tisza-part nem az, ezek a gyerekkorom helyszínei, szülővárosom, Magyarkanizsa tájai. S az angyaltéma is még visszatérő nálam, varrogattam is az angyalokat.  

A kiállítást Tomin Kiss Anikó, a kortárs művészetekkel foglalkozó Streamlet Egyesület elnöke nyitotta meg. 

— Ahogy elérkezett a március és közeledett a kiállítás megnyitójának napja, egy kicsit elbizonytalanodtam, vajon színházi, mozgásos szakemberként mennyire fogom tudni autentikusan átadni önöknek mindazt, amit a kiállítás anyaga kivált belőlem. A mozdulat nyelve helyett tudok majd eléggé bízni a leírt és kimondott szó erejében? A megoldást keresve figyelmem a festőnő, Godnics Bakos Zsanett lénye felé irányult. Eszembe jutva, hogy önmagát tiszai lánynak nevezi, és hogy mennyire büszke kanizsai származására. Meg ahogy felvállaltan szárnyal gondolataiban mindenféle tájakra: Tisza-partra, pipacsmezőre, repceföldre, változatos és képzeletbeli tájakra, ahol a színek szinte lecsorognak a valóság palettájáról. Festményei leginkább akvarell technikával készülnek papírra, de munkásságában megjelenik az akril használata is. Tanúi lehetünk annak, ahogy irányt vált, és egyre sűrűbb állapotban használja már a festéket, ezúttal vászonra. Megtetszik nekem ez a gondolatban szárnyalás, és azon kapom magam, hogy már együtt repülünk ebben a varázslatos világban. Elsuhanunk a szénnel és grafittal rajzolt tiszai táj felett. Megjelennek a madarak is. Gólyát látni jó jel — gondolom magamban, és bizakodva csapkodok tovább képzeletbeli szárnyaimmal. Egészen közelről láthatom a darvak szenvedélyes táncát, látom, ahogy hang helyett némán kiáltják az ég felé a lilát és a rózsaszínt. Követjük mi is a madarak énekét, egyre magasabbra szállunk, és lassan felvetődik bennem a kérdés: vajon hova visz ez az út, és hogyan tudok majd újra földre szállni, majd gyökeret ereszteni? Amíg én küszködöm a kételyeimmel, addig ő méltóságteljesen és békével telve repül. Ha elfárad, megpihenteti szárnyait. Vagy ha éppen úgy akarja, akkor egy kőből faragott angyal képébe rejtőzik. A kiállítás alsó szintjén az angyalok és a női portrék sorában megjelenik önarcképe is. A felelősségteljes, elfogadó, önmagát felvállaló én árad belőle. Most szemtől szembe állunk, és csupán két szó jut eszembe: szép és nő. Ez a női minőség nemcsak finom, hanem ősi és zsigeri is. A hódsági, vörös hajú ősanya szobrot ábrázoló festménye is ezt bizonyítja. Godnics Bakos Zsanett sorra megmártózik a női alakok lényében, átérzi őket, hogy aztán megfesthesse nekünk. De belebújik ő mindenbe, a nyírfák törzsébe, gyökerébe, a téli tájakba, a magas, szigorú hegycsúcsokba és az ölelni való virágcsokrokba is. Szereti a határtalan szabadságot és vállalja sokszínűségét. Festés közben alkotásaihoz szavakat, rövid verseket, haikukat társít. Amíg el nem készül a mű, ezek a szavak ott vannak körülötte a levegőben, a gondolataiban, támogatják őt, hogy ne vesszen el ebben a nagy végtelenségben. Megismerve Godnics Bakos Zsanett munkásságát, megtanultam bízni a szavakban, látom a kapcsolódási lehetőségeket a képzelet és a valóság között. Jelentem: biztonságban földet értem — hangzottak Anikó mondatai a megnyitón, melyet Zsanett fiai, Godnics Dominik (zongora) és Godnics Martin (trombita) tettek még színesebbé. A hivatalos megnyitó után sokan maradtak, el-elálldogáltak a képek előtt, belemerülve Zsanett alkotásaiba, melyek nyugalmat árasztanak, és közeli, mégis távoli tájakra utaztatnak bennünket. Téli tájképeiből szinte érezni a hideg szél fuvallatát, míg egy-egy virágos műve mellett elsétálva mintha megcsapna bennünket a virágillat.

Zsanett elmondta, nem számított ekkora közönségre, s négy éve, amikor elkezdett festegetni, nem is gondolt rá, hogy egyszer lesz egy önálló kiállítása.

— Úgy látszik, még a nem létező álmok is be tudnak teljesülni. Ezt az oldalamat nem sokan ismerték, én magam sem. Éreztem, hogy ott szunnyad bennem belül, de nem nyitottam neki ajtót. Amikor végül kitárult, olyan volt, mintha kirobbant volna minden belőlem, s ezzel is magyarázom azt, hogy több témám van, s többféle ecsetkezelés — mert nálam ez olyan, mintha sokáig nem lettem volna napfényen, s amikor kimentem, a mező összes virágát szerettem volna magamhoz ölelni. Minden kép egy vallomás, gyónás is szinte, nem tudok olyasmit lefesteni, amihez nem kapcsolódom valamivel, vagy nincs emlékem, nem fűz hozzá semmi, de ezt biztos minden festő így érzi — zárta sorait a művész, majd megköszönte Magyarkanizsa Község Önkormányzatának, hogy egy ilyen jeles nap keretében történhetett meg a kiállítása megnyitója.