Szabó Attila felvétele

Az óbecsei születésű színésznő már gyermekkorában vonzódott a művészetekhez. Gyermekpszichológusnak készült, de a délszláv háború közbeszólt, Magyarországon folytatta pályafutását, és ott rövid idő alatt bámulatos karriert futott be. 1998-ban debütált a magyarországi Barátok közt c. sorozatban dr. Balogh Nóra szerepében. Azóta pályája töretlen. Különleges szépségének, egzotikus kisugárzásának hála gyorsan megszerették az emberek. Két gyermek édesanyja, férjével, Lendvai Zoltánnal Budapesten élnek. Gyakran jár haza, Óbecsére, ahol most a középiskolások legutóbb megrendezett művészeti vetélkedőjének meglepetésvendége volt: két Papp József-verset adott elő. A színésznőt a gálaműsor után kértük fel beszélgetésre.
- Pályafutásom tulajdonképpen az óvodában kezdődött. Az egyik legkedvesebb szórakozásom a versmondás és a zenehallgatás volt. Már akkor is kibújt belőlem az a művészetkedvelő ember, amivé a későbbiekben váltam. Nagyon szerettem énekelni, táncolni, verset mondani. Ahogy telt-múlt az idő, a művészetek iránti vonzalmam mindjobban kiteljesedett: a Petőfi Sándor Általános Iskolában már nemcsak vers- és prózamondó versenyeken vettem részt, hanem tagja lehettem egy csodálatos színjátszó csoportnak is. Ezáltal a színjátszás rejtelmeibe is belekóstolhattam. Benák Erzsébet tanárnő volt az, aki a Csiribiri társulatnak egy hihetetlenül mozgalmas és tartalmas korszakát megteremtette. Sok éven át az Újvidéki Televízió gyermekműsorát is mi vezettük, valamint évekig műsorvezetője voltam az Iskolacsengőnek. Tulajdonképpen számomra mindez csak játék volt, de a játék útján annyira beleszerettem ebbe a világba, hogy - amint később kiderült - nem tudtam tőle szabadulni. 1993-ban Zalaegerszegen tanultam a Hevesi Sándor Színház színitanodájában, utána a kecskeméti Katona József színházban játszottam, majd kezdődött a Barátok közt, mely már idestova tíz éve tart.
* Úgy látszik, színésznek születtél. Mindig is magától értetődő volt, hogy ezt a pályát választod?
- Természetesen nem. A középiskola után az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának pszichológia tanszékén tanultam tovább. Akkor azt gondoltam, hogy ha felnövök, gyermekpszichológus leszek. A háború azonban közbeszólt. Nagyon önérzetes voltam, úgy véltem, hogy a gallyaimat nem lehet csak úgy nyesegetni, szerettem volna élni azokkal a lehetőségekkel, amelyekkel csak egy húszéves ember élhet, amikor még különösebb felelősség nélkül cselekedhet. Úgy szerettem volna élni, azoknak a szabályoknak megfelelően, amelyeket én szabok meg, és nem a történelem. Megpróbáltam ennek a helyét megtalálni. Akkor már tudtam, hogy egy színházban fog megvalósulni mindaz, amit elképzeltem magamnak. Szerencsém is volt, de bátorság is kellett hozzá, hogy révbe jussak. Jó helyre kerültem.
* Délvidéki magyarkén hogyan sikerült beilleszkedned, megszoknod Magyarországon?
- Megszokni talán nem is lehet, csak elfogadni. Természetesen most már könnyebb a helyzetem, hisz az életem fontosabb része oda köt. Gyermekeim Magyarországon születtek, a férjem tősgyökeres budai. Tulajdonképpen immár ugyanannyi évet töltöttem Magyarországon, mint Szerbiában, azaz Óbecsén. A nagyon fontos és szép pillanatai az életemnek Budapesthez kötnek. Így azért sokkal könnyebb.
* Vajdaságiként a beilleszkedésben voltak-e nehézségek?
- Tulajdonképpen egy színész életében csak nehézségek vannak. Ez egy nagyon rapszodikus és bohém szakma, sőt kiszámíthatatlan, az ember sohasem érezheti magát biztonságban. Bírni kell az iramot. Ha van hozzá kellő bátorság, csak akkor lehet csinálni, sőt ha tehetsége is párosul hozzá, akkor talán valamivel könnyebb is. Azt gondolom, hogy egyetlen művészember sincs könnyű helyzetben, mert más dolog művészettel foglalkozni, és megint más egy családot eltartani ebből a szakmából. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy nálam a kettő összejött.
* A népszerűséget hogyan viseled?
- Népszerűnek lenni általában nem nehéz, de azért őszintén szólva vannak nehéz, pontosabban kellemetlen pillanatai is. Kisvárosban születtem, ahol mindenki tudja, hogy ki kinek a fia-borja, az utcán köszönnek egymásnak az emberek, tudjuk, hogy ki hol lakik, és azt is, melyik házból szökött ki az utcán kóborló kutya. åszintén megvallom: amikor Budapestre kerültem, nekem fóbiám keletkezett abból, hogy nem ismertem az embereket, senki nem köszönt, és tulajdonképpen elvesztem az emberrengetegben. Az ismertség nekem minderre gyógyírt hozott: az emberek most köszönnek, ha meglátnak, mert tudják, hogy ki vagyok. Nekem Budapest olyan, mintha egy kisváros volna. Ebből a szempontból kimondottan terápiajellegű volt számomra a népszerűség.
* Milyen gyakran jársz haza?
- Hazajönni mindig egy romantikus és várva várt pillanat, bár be kell vallanom, hogy nagyon megváltozott a szülővárosom. Legfőképpen talán azért érzem így, mert azok az emberek, akik között én gyermek voltam, felnőttekké váltak, és ezt néha szörnyű elviselni. (Mosolyog.) Nem tartom tisztességes dolognak, hogy ők nem maradtak gyerekek.
* Miért, talán te gyereknek érzed még magad?
- Nagyon igyekszem megmaradni egy picit gyereknek, bár néha nagyon sok teher nyomja a vállamat. Kénytelen-kelletelen azért lassan mi is felnőtté válunk, akár tetszik, akár nem.
* A filmezésen kívül mivel foglalkozol?
- Pillanatnyilag a filmezés mellett az anyaság játssza a főszerepet az életemben, de más nem fér bele, és ez mindaddig így is marad, ameddig a gyermekeimnek szükségük van rám, mint ahogyan most. A jövőben gyerekekkel szeretnék foglalkozni, gyerekek között szeretnék lenni, és mindenképpen zenés, táncos, játékos keretek között az ő kis lelkük nyitogatásával szeretnék foglalatoskodni. Ez az, amire mindig is vágytam, és nagyon bízom benne, hogy meg is valósul majd az álmom. Nem színitanoda lesz, hanem valami más. Szeretném megidézni azokat a délutánokat, amikor mi gyermekként nagyon jól éreztük magunkat együtt. Teljesen mindegy volt, hogy kinek milyen színű volt a haja, ki honnan jött vagy milyen tanuló. A bukásra álló diák is lehetett Ki mit tud?-győztes. Azt gondolom, hogy ez egy annyira fontos üzenet volt akkor, amit nekem feltétlenül tovább kell adnom.